Patkányok 3. (Történetei)

PATKÁNYOK A PRAXISBAN

Bizonyára felvetődik a kérdés a jámbor Olvasóban, hogy vajon a mindennapos állatorvosi gyakorlatom során találkoztam-e a számomra nemkívánatos állatokkal. Bizony találkoztam!
Egyik alkalommal ügyeletben voltam, és éppen hazaértem egy távoli községben kezelt betegtől, amikor a nejem jelezte, hogy újabb hívás érkezett. Egy nutria megellett és a magzattal a méhe is előesett. Megborzadtam, ugyanis a nutria némileg hasonlít a patkányhoz.
Mielőtt azonban folytatnám, hálával kell elmondanom, hogy valójában ketten ügyeltünk - akkor még nem volt mobiltelefon - a nejem és én. Ő vette fel ugyanis a hívásokat, és kért nagyon figyelmesen információt a körülményekről. Ő agrármérnök (szakmabeli), ilyenképpen nemcsak mechanikusan vette fel a hívásokat, de drukkolt is azok megoldásának a sikeréért.

Azonnal kocsiba vágtam magam - akkor már volt egy kis 500-as FIAT-om - és irány Pécs-Újhegyre, a nutriához.

Valóban, ahogy a gazda mondta, az előesett méhet kellett reponálnom és rögzíteni, hogy ne tudja újból kinyomni az állandóan erőlködő állat. Meg is kellett nyugtatnom, mert ugyancsak agresszíven viselkedett: miközben rögzítettem, a gazdáját is megharapta.
Nem tagadom, megjelent bennem a "patkány-szindróma". Szigorúan a műtétre koncentrálva küzdöttem le: csak azt láttam magam előtt, és sikerült a prolapsust megszüntetnem, a kóresetet szakszerűen ellátnom. Azonban elmondtam, hogyha netán utókezelésre lesz szükség, az állatkórházat vegyék igénybe. Két nap múlva - nagy megnyugvásomra - telefonált a gazda, hogy az állat teljesen rendben van.
Történt azonban furcsább eset is! Az ún. Vörös Istállóban, mely az akkori székhelyközségemtől néhány km-re, egy régi, ósdi istállóban létesített tsz-tulajdonú sertéstelep volt.
A korszerűtlen intézmény egy igazi patkánytanya volt, ahol az összefurkált épületben nem is tudtunk védekezni ellenük. A dolgozók az elemózsiájukat a pihenő szobában nem rakhatták az asztalra vagy a szekrénybe, hanem a plafonhoz erősített spárgára kellett akasztaniuk.
Nos, ebben a szobában éppen a heréléshez készítettem elő a műszereimet, amikor az összefurkált plafon egyik nyílásán leesett egy patkány, és a véletlenek sorozataként éppen rajtam landolt, mi több, egyenesen az orvosi köpenyem tátongó méretes zsebébe ugrott. Nagyot kiáltottam! A hangomra odaszaladt az egyik gondozó (aki a képen a heréléshez a malacot fogja). Ő már teljesen közömbös volt a patkányokkal szemben, és szemrebbenés nélkül benyúlt a zsebembe, megfogta az általam rettegett rágcsáló farkát, és vagy három ízben a kőlaphoz vágta, mire az egyszeriben kimúlt.

Az ún. Vörös-istálló ósdi sertéstelepe patkány-paradicsom volt

Több "testközeli" patkány-ügyem nem volt a praxisban, de a gazdák gyakran kérnek tanácsot (gyógyszert vagy helyesebben irtószert) a kártevők elleni védekezésre. Az is előfordult, hogy a patkánymérget (Racumin) a sertés vagy a kutya elfogyasztotta, beteg lett és kezelni kellett.
E hely nem alkalmas annak részletezésére, hogy milyen súlyos károkat okoznak a patkányok a csirkék elpusztításával, a takarmány elfogyasztásával, a betegségek terjesztésével, a berendezések összefurkálásával stb., de ezzel kapcsolatban több szaklapban is írtam már részletes tanulmányt.

Patkányok 2. (Az utazó)

RETTEGEK A PATKÁNYOKTÓL

Egy nagyon érdekes utazáson vettem részt Mongóliában. Bármennyire is lenyűgöző volna most erről a csodálatos élményről beszámolni, ezúttal a témánál kell maradnom. A fővárosban, Ulan Batorban egy szép kényelmes szállodában laktunk, de valakinek eszébe jutott, hogy menjünk el egy jurta-táborba, ahol nemcsak körülnéznénk, de töltsünk ott egy egész napot, és aludjunk is egy eredeti mongol jurtában. Ódzkodtam a dologtól - pedig akkor a patkány-históriámról még álmondni sem mertem -, de a csoport nagy része másként döntött: mentünk.

Négyen aludtunk a jurtában. A három társam a csodálatosan tiszta, a sok fűféle és virág illatától dús tiszta magaslati levegőtől az igazak álmát aludta, én azonban "éberen aludva" az új környezetben valaminő mozgást, motoszkálást, rágcsáló hangokat véltem hallani. Felkattintottam az elemlámpámat és - horribile dictu - két hatalmas, kövér patkány sétafikált a fekhelyem körül, mely éppen a sátor oldalfalánál volt.
Egyből kiment az álom a szememből! Igaz, hogy a fény hatására a hívatlan vendégeink eliszkoltak a jurta alján, én azonban ágyamon ülve feszülten figyelve töltöttem az éjszaka hátralévő részét. Hálótársaim meg sem mozdultak. Amint derengett, kimentem a jurtából, és mire a többiek felkeltek, tettem is egy ismeretszerző körutat a "jurta-városban", ahol a mongol atyafiak már az állataikkal foglalkoztak, és igen barátságosan - és korai látogatásom miatt kissé meglepődve - biccentettek jó reggelt a hajnali idegen vendégnek.
Amikor pedig a reggelinél a magyarul jól beszélő mongol vezető nőnek (aki Magyarországon végzett főiskolát) elpanaszoltam az esetet elmagyarázva a patkánylátogatás esztétikai és higiéniai problematikáját, nagyon meglepődve a felháborodásomon csak annyit kérdezett, hogy bántottak-e a patkányok. Ha meg nem, akkor mi a baj?
Ebben csak annyi igaza volt, hogy levontam a konzekvenciát, és soha többé nem alszom jurtában. Erről a mentalitásról pedig megvan a véleményem...

Patkányok 1. (Beleolvastam)

MIÉRT RETTEGEK A PATKÁNYOKTÓL?

Pedig ez bizony nagyon súlyos teher nemcsak a magánéletemben és szakmai munkámban, de még a kikapcsolódásnak szánt pihenő időszakaimban is. A történet - meggyőződésem - tanulságos. Elmondom.

Négy év körüli kisfiú lehettem, amikor az ominózus eset történt. A szüleim, amikor moziba mentek, mivel nem hagyhattak otthon egyedül, engem is elvittek. Valószínűleg azt gondolták, hogy nem is a filmre figyelek - hisz sokszor ott játszottam a jegyszedő nénivel -, de ha figyelek is, úgysem értem meg, ami a filmvásznon folyik. Valójában ez nem így volt. Ezt bizonyítja, hogy még ma is borzongok az egyik előadáson felvetített jelenettől, ami élénken él bennem ennyi idő múltán is.
A történet egy fogolyról szólt. Egy emberről, akinek a kezét-lábát összekötözték, és lelökték egy sötét ablaktalan pincébe, ahol hemzsegtek a patkányok. Azonnal rá is vetették magukat a szerencsétlen, védekezésre képtelen emberre, és mohón rágcsálták a kötelékeit és a ruháját. Igaz, hogy a történetet nem láttam át, de ez a jelenet rögződött bennem. Ha patkányt látok, ez a kép még ma is elém vetődik több évtized távlatában is.
Félek, rettegek, borzongok a patkányoktól, sokkal jobban, mint ahogy ez akár lelkileg, akár pedig "biológiailag" elfogadható lenne. Pedig életem, szakmai munkám során nem egyszer találkoztam a számomra fenevadat jelentő erőszakos, furfangos, mocskos "ragadozókkal", "férgekkel".

Amikor az Állatorvosi Egyetemen az első két évfolyamot befejeztem (és ezt jeles eredménnyel abszolváltam), a nyári szünetben lehetőséget kaptam, hogy a gyakorlatot egy gyógyszergyárban töltsem. Itt a Richter gyárban minden nagyon érdekes volt számomra, és a rám bízott feladatokat is nagy lelkesedéssel végeztem.
Baj akkor mutatkozott számomra, amikor a gyógyszerek eredményességét kipróbáló osztályra kerültem, ahol a patkányokkal folytak kísérletek. Azok petefészkét kellett kioperálni bizonyos orvosságok hatékonyságának a bizonyítására. A munkát becsülettel, lelkiismeretesen de egyáltalán nem nagy lelkesedéssel végeztem - a patkányok miatt!
Bár a gyakorlat végeztével főnököm, Hegyeli tanár úr megdicsért, és visszavárólag ígéretet tett későbbi (diploma utáni) elhelyezkedésemet illetően, jóindulatát megköszönve már akkor tudtam, hogy ezt a munkát nem tudnám élethivatásomnak tekinteni. Bármennyire is sajnálatos, de így kellett történnie, a patkányok miatt. Pedig megjegyzem: ezek fehér patkányok voltak. De patkányok...

Kapott leveleket

S. J. ANGELO, M.S., PH.D, M:RC.V.S.

U. P. COLLEGE OF VETERINARY SCIENCE AND ANIMAL
HUSBANDRY, MATHURA (INDIA)

Dear Sir,
I would greatly appreciate receiving a reprint of your article entitled Fracture of the horn core and hydrocephalus in a cattle, Magyar Allatorvosok Lapja. 31. (8.) 1976 and other related publications, if any.
Thank you for this courtesy.

Sincerely Yours,
S. J. Angelo
Professor of Surgery

Kapott leveleket

Freie Universitat Berlin - Fachbereich Veterinarmedizin

Fachrichtung Versicherungs-Veterinarmedizin, Statistik und Dokumentation
1 BERLIN 33 Corrensplatz 2 DEUTSCHLAND

____________________________________________________________________

Mai 1975

Sehr geehrter Herr Kollege!

Ich bitte höflichst um Übersendung eines sonderdruckes Ihrer Arbeit:
I would greatly appreciate a reprint of article:

Über die Behandlung der Dysenterie in Großbestanden mit Styptural

T.U., 30, Nr.4, S. 186-188 (1975)

und danke Ihnen im voraus für Ihre Mühe.
Thank you in advance for your trouble.

Mit besten Empfehlungen
Sincereley yours

Prof. Dr. S.Schönherr

Beleolvastam

ÚJABB LEVENTE-FŐOKTATÓT KAPTUNK, AKI KEGYETLEN EMBER VOLT

A háború során Apcon is minden vasárnap délelőtt kötelező volt a levente-pályán ún. levente-foglalkozáson részt venni. Tudni kell, hogy a levente-intézmény a katonaság előkészítője volt, ahol alaki gyakorlatok, kézigáránát-dobás, céllövészet meg egyéb kiképzési programok szerepeltek.
A fogalalkozásokat tartalékos tisztek vagy altisztek végezték, mint oktatók. Miután behívták katonának az előbbi főoktatót, egy S. József nevű tanítót bíztak meg a feladat ellátásával.
Már az első foglalkozáson a legelső dolga az volt, hogy a zsidó fiúkat külön szakaszba állította, és ők nem a katonai feladatokat gyakorolták, hanem a különböző ún. büntető gyakorlatokat (futás, fekvőtámaszok sorozata stb.) szinte a végkimerülésig. Nagyon sajnáltam őket, de mit sem tehettem... Vagy mégis?

Apám századosi rendfokozattal járási katonai parancsnok volt, aki e téren is felügyeletet gyakorolt. Elmondtam neki az esetet. Nagyon felháborodott.
A következő vasárnapon, amikor megint elkezdte az oktató úr nekünk a szokásos, a zsidó gyerekeknek pedig a "büntető" kiképzést, megjelent apám az ellenőrzésre. Amikor látta, hogy egy szakasz levente büntető gyakorlatokat végez, megkérdezte, hogy ezek a fiatalok miért állnak büntetés alatt?
- Azok a zsidók, százados úr - volt a válasz.
- És azok nem ugyanolyan leventék, mint a többi? - kérdezte fennhangon mindenki előtt apám. És ezután félrehívta a főoktató urat.
Azt, hogy az oktató mint felelt, és apám a továbbiakban mit mondott neki, otthon sem árulta el. De tény, hogy a parancsnok azonnal besorolta közénk a "zsidó szakaszt", és a továbbiakban sem kivételezett velük.
Ebben a szakaszban volt többek között Glück Tibi is, akinek a bátyja Tel-Avivból írta - a háború után - a mellékelt levelet édesapámnak.

Glik Dor
II. Hess Str., Tel Aviv
Palestine

1946. júl. 30.

Kedves Reiszberger úr!
Cc. két hónapja, hogy öcsém Glück Tibor kiérkezett a Szentföldre, s beszámolt nekem arról, amin az utolsó borzasztó évek alatt - amíg én az angol katonaságnál szolgáltam - ő keresztülment a többi rokonaimmal együtt.
Bár már nagyon régen volt, amikor Önnél tanultam, nem is tudom, emlékszik-e még a Tanító úr rám, s idestova hét éve, hogy itt vagyok, mégis mindig szeretettel emlékeztem Önre vissza. Jöttem e hitvány sorokkal megköszönni, amiről az öcsém beszámolt, hogy Ön volt az egyetlen a faluban, ki a legnehezebb időkben is érzésben és tettekben nem szégyellte és félt a testvérem mellé állni, és hogy Ön az egyetlen ember, kinek nemességében nem csalódtunk.
Szerettem volna, hogy e levélhez unokatestvérem, Waktor Vilmos és öcsém is írjanak, de pillanatnyilag távol vannak, s nem akarom a levelet tovább visszatartani.
Bizony nagyon kevés az Tanító úr, amit mi köszönetünkkel és hálánkkal innen a világ másik részéről Önnek nyújthatunk, de én hiszek a legfensőbb Gondviselésben, hol az ilyen dolgokat nem szokták elfelejteni, és kérem a Mindenható áldását Önre, családjára és keze munkájára.
Remélem még egyszer az életben ellátogathatok Apcra, és akkor személyesen köszönhetek meg mindent.
Most hogy bocsánatot kérek csúnya kézírásomért, mivel nagyon sietek, kérem kézcsókomat átadni k. nejének s üdvözletem k. fiának.
Örömmel hallanék mindig Önről, s ha valamiben segítségére lehetek innen, mindig a legnagyobb örömmel fogok rendelkezésére állni.
Mély tisztelettel üdvözli egykori tanítóját és oktatóját

Glück Béla

Az elmondottak során csak egyetlen apró történettel próbáltam érzékeltetni, hogy a Szüleim miként fogadták az oktalan zsidóüldözést, amikor nem a bűn volt a bűn, hanem a származás.
Amikor a nagyközségben a felfűtött antiszemitizmus, a nyilasok fokozódó térnyerésével mind magasabbra hágott, mi továbbra is vásároltunk a zsidó üzletekben (amíg nyitva voltak), továbbra is összejártam azokkal a diáktársaimmal is, akik izraeliták voltak. Apám frontharcos múltja, tiszti rendfokozata és beosztása megóvott a községben is számos atrocitást elkövető főként fiatalok emiatti zaklatásától.
Akkortájt játszották a moziban a Jud Süss című német filmet, emlékszem, hogy az esti előadás után egész éjszaka randalíroztak a nyilasérzelmű fiatalok: betörték a zsidók ablakait, ordítoztak és énekelték "egy rabbi, két rabbi, megdöglött a főrabbi" és ehhez hasonló butaságokat.
Amikor úgy volt, hogy elviszik a zsidókat, hallottam, hogy a szüleim arról beszélgettek, hogy a Kerényi doktor kislányát, az Ágicát valahogy meg kellene menteni. Bújtatni? Addig tervezgették a rejteket, mígnem késő lett. Emlékszem, amikor Anyám sírva fakadt, mert végül is a zsidókat összeterelték - öregeket és síró kisgyerekeket egyaránt - és még a csendőrök hihetetlen barbár durvaságait is el kellett viselniük. Ma is előttem van a kép, amikor összeterelték őket óriási üvöltözésükkel még tovább gyötörve a megriadt embereket, a falu legszegényebb zsidója, a bádogos, akinek 6 kiskorú gyermeke volt - a kisgyerekek sárga csillaggal megjelölve - riadtan bújtak a szüleikhez: ez a kép sohasem feledhető!
Mielőtt elvitték volna őket, és az üzleteiket elkobozták, a Frankék és a Waktorék is hoztak néhány értékes árut (pl. vázát) és könyvet megőrzésre. Akkor még nem gondolták, hogy az oroszok minket is ugyanúgy kirabolnak. Apám nem akarta elfogadni, hogy miként adja vissza, de rátukmálták, hogy lesz, ami lesz! Anyám gondosabban őrizgette, mint a saját dolgainkat. A háború után Waktoréktól - akik megmenekültek - egy nagyon szép levelet kaptunk Izraelből, nagy kár, hogy ez elveszett.
Nem folytatom a sort. Glück Béla 1946-ban Édesapámhoz írt megőrzött levele, úgy gondolom, igen beszédes, sokmindent elmondott.

Kapott leveleket

MERCK SHARP & SOHME INTERNATIONAL

Rahway, New Jersey 07065, U.S.A.

Dear Dr. Radnai:
If available for distribution, I would like to receive on copy of: Über die Behandlung der Dysenterie in Großbestanden mit Styptural, Tierarztliche Umschau, Vol. 30#4, April, 1975.
Thank you for your cooperation.

Very truly yours,

R. A. Roncalli, D.V.

Kapott leveleket

Dr. Pablo Correa G.
DEPARTAMENTO DI VIROLOGIA
INST. NACIONAL DE INVESTIGACIONES PECUARIAS
Km. 15 1/2 Carretera a Toluca, Palo Alto
México 10, D. F.

México, D. F., a 9 de Noviembre de 1977

Dear Dr. Radnai

I shall indeed appreciate if you send me TWO copies of your article An outbreak of Aujeszky's disease in a large pig farm and subsequent losses appearing in Magyar Allatorvosok Lapja (1977) 32 (1) 14-16, 19-20 (Hu, de, en, re, 9 ref.)

Sincerely yours,

M.V.Z., M.A., PABLO CORREÁ GIRON

Történetei

VESZÉLYES LAKOMA LÉPFENÉS HÚSBÓL A CIGÁNYTELEPEN

1953. nyarán Zala megyében az országhatár mentén egy legelőn lépfenejárvány robbant ki, mely során 14 szarvasmarha el is hullott. A jelzett területen én láttam el az állategészségügyi szolgálatot. De mielőtt a történetet elmondanám, ismerkedjünk meg a feketesárpusztai cigányokkal, akik nem messze a székhely községemtől, a szép zalai erdőségben levő pusztán éltek. Néhány népes cigánycsalád élt itt a vajda vezetésével, akit népes családja körében láthatunk az általam akkor készített fényképen. Elnézést kérek, de akkor még nem volt divatban a "roma" vagy "kisebbségi" megnevezés. Ők is önérzetesen cigánynak nevezték magukat.

Itt a cigányok háziállatot nem tartottak, de voltak lovaik, melyek a szegényes takarmányozás miatt többször betegedtek meg ún. kólikás tünetekben. Elég gyakran kellett kimennem a telepre.
Akkortájt az volt a szabály, hogy az állatorvosi díjat le kellett blokkolni, befizetni, majd annak 15 százalékát visszautalta a Kincstár az állatorvosnak. Nem hiszem, hogy külön hangsúlyoznom kellene, hogy őnáluk teljesen felesleges lett volna leblokkolni a vizsgálati díjat, hiszen sohasem volt egyetlen fillérjük sem. Így sem az állam nem látott ebből a vizsgálati díjból egy huncut garast sem, de én sem a 15 százalékból.
Annyi hasznom azonban volt, hogy jó kapcsolatom lett velük. A vajda például elmesélte, hogy milyen törvények szerint élnek születéstől a halálukig, mik a házasság szabályai, milyen nagy szégyen a válás stb. Több szép cigánylány is "virágzott" a telepen, megkérdeztem, hogy a környékbeli legények nem környékezik-e meg őket. Érdekes választ adott: szerelmi kapcsolatot úrral, paraszttal nem létesíthetnek, mert akkor el kell tűnniük a telepről.

De folytatom a történetet. A lépfenejárvány során az elhullott állatok tetemét a felcser ellenőrzése mellett a dögkútba szállítottuk. Egyik nap kétségbeesetten jelentette a felcser, hogy az előző nap kiszállított tehén hullája eltűnt a dögkútból.
A hír nagy riadalmat keltett, mert a lépfenés hulla súlyos veszélyt jelentett emberre, állatra egyaránt! Kórokozója ugyanis a bőr apró sérülésein behatolva - általános lázas tünetek kíséretében - a fertőzés helyén fájdalmas beszűrődést, majd véres savóval telt hólyagokat idézhet elő (bőr-anthrax), a beteg vagy fertőzött állat húsának elfogyasztása pedig vérömléses bélgyulladást és igen súlyos általános megbetegedést okozhat.

További komoly veszélyt jelent, hogy a lépfenebacilusok a külvilágra jutva - megfelelő hőmérséklet, nedvesség és oxigén jelenlétében - spórává alakulhatnak, mert olyan ellenállók, hogy akár évtizedekig is fertőzőképes állapotban maradhatnak és képesek újabb járványt fellobbantani, veszélyeztetve az emberek és az állatok egészségét.
A fogékony szervezetbe jutott spórák kicsíráznak, majd bacilussá alakulnak át és ily módon okoznak megbetegedést. Bizony jelentős fertőzési forrás a beteg állat lenyúzott bőre is, amely megszáradva a spórák óriási tömegét tartalmazhatja! Ha pedig ezek a spórák a felvert porral a levegőbe jutnak, megtámadják a tüdőt és előidézik a tüdőanthrax gyakran halálos kórképét. Azt is tudni kell, hogy a lépfenés állatról származó bőrön a bacilusok már 24 óra alatt átalakulhatnak spórává.

A takarmányra, a legelőre és az ivóvízbe jutott spórák súlyos járványok kiváltói lehetnek, de veszélyeztetik az ilyen állatbőrrel foglalkozó - azt szárító, konzerváló, felvásárló vagy feldolgozó - ember egészségét is.

Azonnal nyomozásba kezdtünk, hogy hová tűnhetett a beteg tehén hullája. A nyomok Feketesárpusztára vezettek, a cigánytelepre, ahol két kondérban rotyogott már a dögkútból származott kövér marhahús. Elmondták, hogy már este is ettek belőle, órákig főzték a húst és senki nem betegedett meg tőle! Miért csinálunk hát ilyen felhajtást? Tudják ők, hogy miként kell ezt csinálni, hogy ne legyen baj.
Hogyan mutatkozik az emberben a "baj"?
Arról már szóltunk, miként is fertőződhet az ember, de milyen tünetekben nyilvánul meg a bántalom? A teljesség igénye nélkül, nézzük a legjellemzőbb tüneteket.
Az emberben a lépfene négyféle formában fordulhat elő:
1.) A bőranthrax (pokolvar) vöröses tartalmú s feketén elpörkösödő, nem fájdalmas hólyagot képezhet a bőrön, körülötte sokszor hatalmas kiterjedésű, vizenyős beszűrődés támad. A pokolvar nem ritkán az arcon vagy a szemhéjon is megjelenik.
2.) Tüdőanthrax a spórák belélegzése során támadhat. Nagyon veszélyes, régebben gyógyíthatatlan, többnyire halálos betegség volt. Tüdőgyulladás, nehezített légzés mutatkozhat, többnyire véres köpettel, gyakran vérmérgezéses áttétekkel a szervezet különböző részein.
3.) A bélanthrax a szájon át történt fertőzés következménye. Szédülés, gyomorfájdalom, láz, hányás, hasmenés kíséretében, olykor véres bélsárürítéssel, a has puffanatával járhat. A halál görcsrohamban, akár 36-48 óra múlva is bekövetkezhet.

4.) A lépfenés vérmérgezés esetén szédülés, hányás, hidegrázás, nehéz légzés és akár 1-2 nap múlva görcsök között, vagy utóbb szívbelhártya-gyulladásban meghalhat az ember.
A telepen, valóban, a több órás főzés elpusztította még a spórákat is, szerencsére bőrfertőzés sem történt. A rotyogó húsból azonban már nem lehetett ebéd, a szétszórt hulladékokat a további spóraképződés és fertőzési veszély miatt összegyűjtöttük, majd alapos fertőtlenítés következett.
Természetesen kiszállt a járási tisztiorvos meg a rendőrség is, de javaslatomra nem büntették meg őket - ugyanis hiábavaló lett volna. Népszerűségemre apellálva összehívtam őket és elmondtam, hogy milyen nagy baj is származhat a dögkútból elhozott állati hullák felhasználásából.

A továbbiakban formalinnal és gázolajjal öntöttük le a dögkútba került elhullott állati tetemeket.

Az utazó

Dr. Radnai István: TÁVOLI VILÁG

Nem csupán idegen földek, népek látásának szenvedélye, az a kíváncsiság is hajt, amikor évente befizetek egy-egy távoli útra: hogyan él, milyen módon, eszközökkel termeli kenyerét a messzi ország embere?
Számos utam közül négyről villantok fel képeket.
INDIA. Egyetlen országban sincs annyi állat, mint itt, s mégis tízmilliók nélkülözik a táplálékot. E gazdag, s mégis oly szegény, az 1652 nyelvet, nyelvjárást beszélő országban megkésett az ipari forradalom, angol gyarmat volt, kasztrendszer, vallás szabdalta a társadalmat, csodálatos szobrok százaival díszített templomokat emeltek, de máglyán égetik el vagy dögmadarakkal falatják fel halottaikat, s ahol 1985-re 800 millió lélekkel számolnak.
Az indiai városok utcáin mindenütt találkoztam utcákon kóborló, gazdátlan, éhes "szent" tehenekkel, elhajtani, felzavarni, bántani nem szabad őket sértené a hinduk vallásos érzületét.

Bár az ország területének több mint a fele szántó, a rét és legelőterületek alig haladják túl a 4 százalékot. A 180 millió számontartott tehén, ötvenmillió bivaly, nagyszámú juh és kecske nagy része él éhkoppon. Egy régebbi kimutatás szerint a tehenek 90 százaléka napi egy liter tejet ad. A hinduk nem fogyasztanak húst, a vallásosak még a tojást sem eszik meg, hátha abban még élő teremtmény van... Így aztán a nagyszámú állat inkább kárt, mint hasznot okoz, a bőrt - leginkább az elhullott állatokról lenyúzott olcsó bőrt - értékesítik, a trágyát tüzelőnek szárítják meg.
Jártam egy állami gazdaságban, ahol 1000 zebutehenet láttam, s egy falusi embernél is, ahol két "hízó" élt banánhéjon és konyhai hulladékon. Ha erdőben pillantom meg, vaddisznóknak néztem volna őket...

A vietnami háború befejeződése után tettem látogatást ebben a sokáig franciák, japánok, amerikaiak sanyargatta országban, ráadásul ünnepükön. Ekkor karácsonyfát jelképező barackfaág került az asztalra az ottani "beigli" mellé, rengeteg vidéki kerékpározott a fővárosba rokont látogatni, hozva a csomagtartón az ajándéknak szánt malacot, süldőt.

VIETNAM. Háború által megviselt, szegény ország. Jegyre ugyan olcsón kapható némi élelmiszer, a szabadpiacon vásárolható halnak, csirkének, zöldségfélének azonban "ára" van. Ezért aztán nem meglepetés, hogy az emeletes házak erkélyein is látható egy-egy csirkeketrec, ahol a vasárnapi ebédnek valót nevelgetik. A munkában legfőbb segítőtársuk a bivaly.

Nagy erejű, kitartó, szelíd, szófogadó állatok, láthatók a rizsföldeken, kocsit húzva, vagy éppen legelészve, hátukon nem egyszer alvó gyerekkel. A városokban tehén- és zebubika-fogatokkal is találkozni. Ez utóbbiakat nem ivartalanítják, mégis szelídek, engedelmesek, erősek. Egy tsz sertéstelepén hallottam, hogy a zöldön és hántolatlan rizsen élő sertések már 60-70 kg-osan "letokásodtak", vágásra érettek, akárcsak az apró "hízók" a falusiak udvarában. Ottjártamkor 42 négyzetméter volt a tsz-tagok háztáji földterülete, ez is oka lehet, hogy a mi fogalmaink szerint süldőkornál nem tartják tovább a sertéseket.

USA. Amikor a világ leggazdagabb országában jártam, s csaknem elszédültem az üvegből épült felhőkarcolók, az amerikai farmerek mindenttudó gépei, szinte gombnyomásra működő tehenészetei láttán, ahol a tej olyan zárt csőrendszeren keresztül jut a tőgyből a kannákba, hogy azt a gazda nem is látja, nem gondoltam, hogy ebben az országban olyan állattartókkal is találkozom, akik életmódjukban, technikájukban évszázaddal, életszínvonalukban pedig nem csupán honfitársaikhoz, de a magyar kistenyésztőkhöz képest sok évtizeddel maradtak el. A navaho indiánok ők, akik harmada - 200 ezer ember - pásztorkodásból él ablaktalan és víz nélküli kunyhóiban.

Megélhetésük fő forrását, a bölényeket kilőtték, legjobb földjeikről kiszorították őket a fehér emberek. Állatbőröket, gyapjút, indián szőnyegeket, faragásokat árulnak...
Kevesen tudják, hogy a XVI. században még Budán is rendeztek kakasviadalt, én a csodálatos Bali paradicsomszigeten láttam ilyet. A magas termetű, viador típusú, élénk vérmérsékletű szárnyasok párviadala népszerű mulatság.

Fogadásokat kötnek a véres küzdelem kimenetelére, s amikor tollak röpködése, vércsurgás közepette az egyik "harcos" a tetthelyen marad, az átélt izgalom örömével távozik a közönség...
S végül BRAZÍLIA a "papagájok földje", ahol nemcsak az őstermészetet, hanem a városok kertjeit is ezernyi fajta madár tarkítja, füttye, éneke teszi csodálatra méltóvá.

Én a jácintkék színű arara papagájt, ezt a hollónagyságú, erős csőrű, gyönyörű madarat kaptam lencsevégre.

(A cikk megjelent a szerző képeivel együtt a Kistenyésztők Magazinja című kiadványban 1982-ben.)