100. bejegyzés

Miért jött létre ez a blog?

Fontos-e, hogy láthatóvá váljék egy ember, aki a mindennapokban rendkívüli odafigyeléssel, példaértékű tisztességgel végzi a dolgát?
Tudnunk kell-e azokról a történelemkönyvekben nem megírható, iskolában nem tanítható, mára már példázattá vált történetekről, amik szívet-lelket megérintenek, amik a saját sorsunkkal összefonódva kitartásra ösztönöznek, amikor valaki tépelődéseit végiggondolva, azt leírva, megosztva velünk, erőt adhatnak?
Szívesen olvasgatunk-e küldföldi sztorikat, amiknek a főszereplője a mérhetetlen kíváncsisággal megáldott energikus ember, aki beavat kalandjaiba nem temetve azokat magában el? Kíváncsiak vagyunk-e mi is a pillanatképekre egy-egy országból?
Szeretjük-e, ha minőségi dolgok villámgyorsan elérnek hozzánk, szempillantás alatt beleérzünk más népek szokásaiba, megértjük-elfogadjuk azokat vállalva a saját szemléletünket, mert rájövünk, hogy mások vagyunk, más körülmények között, van önálló véleményünk, de töretlenül érdeklődünk és kapcsolatot keresünk?
Rohanó világunkban van-e az újszerű egypercesekre időnk, hogy a stílusosan megírt naplórészletekből a jó szövegeket is élvezzük? Megmelengeti-e a szívünket az erkölcsi mondanivaló, az intelligens humor, a nem önmaga láttatását és mutogatását előtérbe helyező Ember alázata?
Nem vagyok méltó, hogy más helyett válaszoljak. Az én igenem: igen.
Különös tisztelettel és meleg szeretettel hoztuk létre ezt a blogot a testvéremmel. Hiszünk abban, hogy értéket képvisel, ezért igyekszünk folytatni nem magunkkal, hanem úgy, ahogy elindult: ugyanazzal a főszereplővel, ugyanazzal a mottóval, ugyanazzal a lelkesedéssel kívánva, hogy Olvasóinak kellemes perceket szerezzen:

"Dr. Radnai István (állatorvos) - a toll és a fecskendő összetartoznak".

Jó szórakozást kíván a bejegyzések szerkesztője: Radnai Ottilia

Kapott leveleket

Kamenica nad Hronom (Garamkövesd)

1974 december 20-án

Tisztelt doktor úr,

Hálásan köszönöm őszinte és barátságos sorait. Bevallom nagyon restellem túlhevességemet múlt levelemben, melyet Ön nekem tapintatosan nem rótt fel, persze nem is akarta és pedagógus módjára ezzel hatott is rám. Célzásom azonban becsületszavamra nem volt rosszindulatú.
Doktor úr, köszönöm szakmai felvilágosítását és igyekszem majd a jövőben minél többet ellesni és megtanulni írásaiból (olvastam cikkeit a Magyar Mezőgazdaságban és a MÁL-ban is). Amennyire szerény lehetőségeimből és tudásomból telik igyekszem Önt támogatni is.
És most visszatérek eredeti kérdésemhez, melyre Ön kérdéssel válaszol éspedig az orbáncszérum és a Penicillin párhuzamos adagolását illetőleg (még külön is). Talán annak esetében is a kifejezés, hogy kontraindikált túlzás, ám az valóság, hogy a gyógykezelési effektus kisebb 30-50 vagy akár több százalékkal is. Ez nem az én kitalálásom, ezt az egyetemen adták elő. Prof. dr. LEBDUSKA dr. Sc egyik legnagyobb felfedezése. Amint lehetőségem nyílik, beszerzem Önnek az erről szóló dolgozatot és annak magyar hangzású fordítását el is küldöm. Elvben az egész titok az orbánc baktériumok túlzott G-pozitivitásában és a PNC majdnem specifikus, a szérumnál speicifikusabb affinitásában rejlik. Így teljesen kizáródik a baktérium-szérum interakció és a szérum, ha homológus, idegen anyagként hat a beteg szervezetre. Én majd hét éves gyakorlatom alatt kb. 8-10 orbáncos malacot láttam és gyógyítottam a mi módszerünk szerint és állítom, hogy eredményesen. Persze nem kombináltam sohasem szérummal, tehát nem tudhatom, hogy igazat mondok-e. Ha Ön ezreket kezelt, bizonyára több a tapasztalata. Nem is jött nekem eszembe, hogy experimentálgassak, hiszen én csak ragaszkodtam ahhoz, amit megtanultam. Ha szérumot adunk, akkor csak azzal kezelünk, ha PNC-t, akkor viszont csak azt.
Ön írja levelében, hogy 1969 óta foglalkozik az MMA-val. Nekem erről impulzust az Ön cikkei adtak. Mindjárt megtetszett, mert hisz tulajdonképpen elválasztottuk a szerveket és azt nem szabad. Voltak és vannak bizonyos elképzeléseim, melyekről majd hamarosan írok Önnek, most azonban az évvégi hajrá és családi helyzetem végett nem tudok megtenni.
Nagyon irigylem a helyzetét, hogy egy állatfajjal dolgozhat. Sajnos nálunk a specializálódás lehetőségei az elkövetkező pár évben szóba sem jöhetnek. Így nagyon nehéz egy bizonyos, egészséges állati sztereotipust kialakítani és így természetesen nehezebb a tökéletesedés is szakmai téren. Például az Érsekújvári járásban nekem van a legnagyobb körzetem pedig csak két faluból áll. De! 1010 darab fejős tehén van körömben, összesen 2900 szarvasmarha. 1000 darab anyasertés, összesen kb. 8000 hízó. Van még 600 darab KA-HYB süldőnk, melyek már kezdenek már kezdenek elleni. Azonkívül a szövetkezetnek van még két keltetője. Az egyiknek évi 1 millió Ross-1 húshibrid csirke a produkciója a másiknak 400.000 kiskacsa. Tehát munkám az van bőven, néha bolondulásig. Becsületesen ledolgozom a napi 8-10 órát. Háztáji az nálunk nem létezik. Kár és hála Istennek. Kár mert nevetségesek a béreink, és szerencse, mert nem győznénk a munkát. De talán már tovább nem is untatom Önt, zárom soraimat, maradok tisztelettel:

Varga János

Egy levente naplója 10.

(Az eredeti napló szó szerinti közlésével bepillantást nyerhetünk - egy 17 éves levente-fiú átélt története útján - a háború végső szakaszában Németországba hurcolt levente-ifjúság mindennapjaiba, gyötrelmeibe, kilátástalanságba és végül a Szovjet paradicsomba irányításába! És mindezt valóságosan és nem az utókor szájíze szerint, kozmetikázva.)

Stockerau, 1945. március 15.

Némileg vidámabban folyik az élet, mint eddig. Farókkal meg a Legényekkel egy 4 személyes rendes kis helyiséget kaptunk. Igaz, közben más happolta el, de sikerült visszaszereznem. Az is igaz, hogy közben Fodor Jóska és Dávid hadnagy úr haragudott meg rám, de itt a továbbélés a legfontosabb.
A másik létfenntartó dolog a kaja! Nos, e téren is jobban állok, sokkal jobban, mint eddig. Gánóczy fhdgy úr is küld mindig valamit, akinek apám beajánlott. Közben kocsin járok be Stockerauba a lágerből tolmácsolni. Mellette a fhdgy úrnak fekete üzleteket bonyolítok le dohánnyal. No de mindez csak addig fog tartani, amíg bejár Bécsbe a zászlóalj. Közben itt Ausztriában nagyon keresik a pisztolyt, talán majdhogy házat is lehet venni egy pisztolyért. Igen nagy ára van. Úgy látom, az osztrákok, de a bécsiek különösképpen valami érdekeset, netán forradalmat akarnak! Persze ebben a rémuralomban mindenki fogja a száját, ha élni akar!
Add jó Mennyei Atyám, hogy valamiképpen találkozzam Apámmal, és együtt mehessünk haza. Ebben azért bízom, mert az összes levente-csapat ezen a környéken van. Talán legközelebb már nem ereszt el. Engem csak egyetlen cél érdekel: hazamenni. Suttogva mondom, éljen a Béke.

Stockerau, 1945. március 18.

Nagy napra ébredtünk! WC-pucolás, szeméttakarítás! Az állandó légitámadás sorozat bizony sok szörnyűséget eredményezett! Mellettünk horvát usztasa fiatalok vannak. Őket jól meg lehet különböztetni a kék uniformisukról. Közöttük óriási veszteségek keletkeztek. A szeméttakarítás során nemcsak törmelékek, de nagyon sok véres emberhús-cafat, szétroncsolt emberi maradványok, fejek, lábak, karok külön a törzstől hevernek szanaszét.

Stockerau-tábor, 1945. március 25. Virágvasárnap

A fenyők között susogott a szél! A tisztáson már felálltak a századok. Az erdő szélén fenyőből készült sátor, rajta kereszt. Tábori mise van: Virágvasárnapi. A tábori pap csendesen misézik. Valahol a fenyvesben megszólal egy kismadár. Hosszasan énekel, és ő is dicséri az Urat. Itt a szabad természetben, ahol nem világít az örökmécses, nincsenek szentképek, nincsen orgona - mégis oly lélekemelő minden. Óh, mennyire Istennél van a lelkem.
Mikor vagy száz torokból felhangzik a dal, "A keresztfához megyek...", én is teljesen beleadom a lelkem! És ezek az edzett kemény férfiajkak, melyekről mennyi istenkáromlás száll el, most szívből énekelnek... és bizonyára valamennyien visszagondolnak kicsiny falujuk templomára, az otthoni hozsannás szép virágvasárnapra...

Egy levente naplója 9.

(Az eredeti napló szó szerinti közlésével bepillantást nyerhetünk - egy 17 éves levente-fiú átélt története útján - a háború végső szakaszában Németországba hurcolt levente-ifjúság mindennapjaiba, gyötrelmeibe, kilátástalanságba és végül a Szovjet paradicsomba irányításába! És mindezt valóságosan és nem az utókor szájíze szerint, kozmetikázva.)

Bécs, 1945. márc. 5.

Rendszeresen a bécsi pályaudvar javítására vonul ki a zászlóaljunk. Ha este nem dobálják ki a bakancsot a tisztes urak, vagy éjszaka nem csinálnak riadót, ami lassan napirenddé válik (senki sem tudja, hogy erre mi szükség).
A napirend az alábbi:
- ébresztő reggel 1/2 6 órakor,
- reggeli 6 órakor,
- 1/2 7 órakor munkára indul a csapat.
- Most már kapunk ebédet, ami 12 órakor van,
- egyórás déli szünet következik,
- majd tovább folyik a munka 1/2 5 óráig.
- Takarodó este 8 órakor.
Így védi a hazájából parancsra elűzött magyar ifjúság a magyar szent határokat a bécsi pályaudvaron - a romok eltakarításával! Kitartás! Éljen Szálasi!

Stockerau, 1945. márc. 8.

Parancs jött, hogy minden századból 4 diák Stockerauba megy. Engem is napiparancsba tettek, indulásra. Hogy miért? Senki sem tudja.
Indul a gyalog-menet, most Bécs érintetlen részén vonulunk át, már ahol nem bombáztak. Micsoda fenséges, gyönyörű ez a város! Vonatra szállunk. A vonatból is gyönyörködhetünk a fenséges panorámában. Háttérben az öreg Alpok elegánsan kiemelkedő havas hegycsúcsaival. Minden hegyen hatalmas, helyesebben hegyoldalon hatalmas szállodák, a hegyekben mindenfelé autóutak vezettek. A hegyek lábánál óriási füves térségek, talán legelők terültek el, melyek kissé feljebb hatalmas fenyőerdőkben folytatódtak. Közben kisebb-nagyobb falvak bukkantak elő, sokszor kéttornyú templomocskákkal. Még a vonatból is feledhetetlen élményt nyújtott az Alpok világa.
Leszállás után bekutyagoltunk a baraktáborba. Nagyon kellemetlenül vágta az arcunkat az éles alpesi szél, de még kellemetlenebb volt, amikor közben légiriadó ért. Még az életemet is meguntam, amikor kb. 4 órát kellett emiatt az erdőben eltölteni. Ahogy megérkeztünk a táborba, még egy óra sem telt el, máris őrségbe lettem beosztva. Hát ezért kellett elhozni 15 tanult vagy tanuló fiatalembert? Négy napot vacogtunk, dideregtünk a hatalmas fenyőerdőben.

Stockerau, 1945. márc. 9.

Metsző szél süvölt végig az erdő hatalmas egyenes fenyőfái között. Metsző éles szél. Légiriadó van, itt kint kell tartózkodni. Itt ülök egy fatönkön. Gyomor- és hasgörcseim vannak. Szörnyen szenvedek. Semmit nem emészt meg a gyomrom! Olyan vagyok már, mint a csontváz, mint a halál. Hej Apám, Apám, miért is váltunk el egymástól... Állandóan álmos, gyenge vagyok és szédülök. Igen rossz a közérzetem... Közölte a főhadnagy úr, hogy megkaptuk a karpaszományt... Hogy ez mit jelent? Semmit... Fogsz te még sírni, ahol senki sem lát - szokta apám mondani. Ki hitte volna, hogy igaza lesz... Itt egyébként az volt a dolgunk, hogy géppuska-fészkeket ástunk. Már azt hittem elpusztulok, de az őrvezető úr keményen hajtott betegen a számomra egyébként is nagyon szokatlan munkára. Itt nincs apelláta, itt nincs orvos, nincs gyógyszer, itt egy ember élete annyi, mint egy légyé, vagy még annyi sem.

Egy levente naplója 8.

(Az eredeti napló szó szerinti közlésével bepillantást nyerhetünk - egy 17 éves levente-fiú átélt története útján - a háború végső szakaszában Németországba hurcolt levente-ifjúság mindennapjaiba, gyötrelmeibe, kilátástalanságba és végül a Szovjet paradicsomba irányításába! És mindezt valóságosan és nem az utókor szájíze szerint, kozmetikázva.)

Bécs, 1945. márc. 5. hétfő

Hát úgy látszik, hogy még nincsen elég bajunk... tegnap este az aprótermetű, de óriási hangú szakaszvezető úr, akit a társaim csak balféknek hívnak, az este folyamán szoba-vizitet tartott. A szoba felének a bakancsát kidobálta. Bizony az enyémet is. Igaz, hogy már csak kevés boxom van, és a talp szélét nem kentem be... Amit eddigi életemben láttam, hallottam, olvastam: a legpocsékabb intézmény a katonaság...
Kemény hóesésben, szélviharban mentünk munkára. Ezúttal, mint tolmács, a tisztes urakkal egy II. osztályú kocsiban dekkoltunk. Délben kaptunk egy kis merőkanálnyi, de igen finom sárgaborsófőzeléket. A tisztes uraknak kétfelé állt a fülük a jóllakottságtól. (Szakaszvezetőnél magasabb rangú ember sohasem volt a láthatáron! - sem magyar, sem pedig német.)
A már említett balfasznak nevezett törpeformájú szakaszvezető (bocsánat, hogy ilyen csúnyán írtam ki az itt közszájon forgó nevét, de a düh inspirált) a kutyájának kivett 5 kanállal, miközben mi korgó gyomorral és nyálcsurgással néztük szótlanul és a magyar katonaságnál szabványos alázatosan a gyomorforgató jelenetet. De hol vannak a tiszt urak, akik ellenőriznék? Azok még jobb helyen vészelik át ezt a mocsok háborút... Az ember itt pusztulhat, csak a kedvenc kutya kielégüljön... És még csodálkozunk, hogy ilyen szellemiség mellett idejutott Magyarország? A németeknél szabályosan, rendben, egyenlően történt a kajaosztás.
Anyám, Anyám, bizonyára sohasem gondoltad volna, hogy ennyit kell szenvednem, amikor megszülettem. És Apám, aki - úgy gondolom - ugyancsak valahol errefelé jár, ugyan mit gondol erről is, meg arról is... Mindenről...

Kuba 4. (Az utazó)

KUBA, A KARIB-TENGER GYÖNGYSZEME...

És milyen déligyümölcs terem meg ezen a csodálatosan szép szigeten? Narancs, banán, grapefruit, mangó, ananász, kókuszdió stb.

Az erdő a sokféle madár csicsergésétől, dalaitól volt hangos. A madárvilág nagyon változatos: főleg a papagájok, a kolibri és a kakadu népes serege képviseli a madárvilágot.

E csodálatos világ szűküléséhez vezetett a meggondolatlan erdőirtás. Sok-sok hajó épült az erdők fáiból, főként Spanyolország részére. A cukoripar fejlődése, a cukornádtermelés újabb és újabb erdők kivágásához vezetett.

Bizony a cukor az ország gazdasági életének az alapja. A nemzeti jövedelem 85 százalékát adja. Melléktermékként nagy mennyiségben gyártják a szeszt és a rumot.
A cukorgyárak száma meghaladja a 200-at. Sok a gyár, mert a learatott nádat sürgősen fel kell dolgozniuk, hisz hamar erjedni kezdene. Leggyorsabb és legolcsóbb szállítóeszköz a hajó.

Mielőtt elbúcsúzunk Kubától, a Karib-tenger gyöngyszemétől, látogassunk el Guama egyedülálló csodavilágába, ahol karcsú, törékeny hidak lendülnek át merész íveléssel egyik szigetről a másikra a tó tükörsima kék vize felett. A tó felett, mely a monda szerint rengeteg kincset rejt, amit a menekülő indiánok iderejtettek.

A parton változatos alakú pálmaházak, luxuskunyhók és különböző színekben pompázó csodálatos illatú virágok egyedülálló hangulatot teremtettek.

Gyülekezik a magyar csapat: kissé szomorúan búcsúzunk ettől a feledhetetlen álomvilágtól, Kubától.

Az utolsó percekben vásároltam néhány szép kubai bélyeget a hazaküldendő lapokra, amiket sajnos fel kelett ragasztanom, de a későbbiekben gyűjtöttem egypár jellegzetes eredeti darabot...

Kuba 3. (Az utazó)

KUBA, A KARIB-TENGER GYÖNGYSZEME...

A Forradalom téren tartják a kubaiak a nagygyűléseiket. Itt beszél Castro órákig egyhuzamban, és itt áll Jose Martin, a kubai forradalmár 120 m magas emlékműve.

A Columbus nevét viselő tekintélyes méretű temetőt, mely a gyarmatosítás korának és Kuba történelmének panteonja 1871-ben létesítették - Calixto tervei szerint. Valamennyi sírkő fehér vagy fekete márványból készült. A világhírű piéta (szenvedő szűzanya) márványszobor másolata több helyen is látható volt.

A szerényen de szépen egyenruhába öltözött kisdiákok a téren végzik tornagyakorlatukat. Itt bizony nincs mezítlábas, rongyos, kolduló gyereksereg. De koldust egyáltalán nem láttam. A gyermekvédelmet számos intézkedéssel támogatják: nagyobb élelmiszerfejadagokkal, a gyermekruházati cikkek támogatott árával stb. Egyébként Kubában úgy az élelemre, mint a közszükségleti cikkekre vonatkozóan jegyrendszer van.

A kubai krokodilus valamikor olyan elterjedt volt a nagy mocsárvilágban, hogy nedves évszakokban kimerészkedtek a folyók és csatornák vizéből az erdőkbe is félelembe tartva a gyerekeket és felnőtteket egyaránt. Irtóvadászatuk majdnem kipusztulásukkal járt. A Laguna del Tesoroban mesterséges krokodilfarmot létesítettek.

Itt külön medencében vannak a fél év alatti bölcsődések, 1 évig az óvodások, vígan hancúroznak a nászutasok, majd a 3-6 méteres felnőttek. Az állatok nagy része hatalmas álkapcsait sarkig tátva mozdulatlanul aludt, élettelen benyomást keltve. Kivadászásuk 10-15 m távolságról hurok rávetésével történik.

Nézzünk be a botanikus kertbe, ahol 8 ezer növényfajta él a gyönyörű trópusi páfrányoktól a szebbnél szebb orchideákig!

Kuba 2. (Az utazó)

KUBA, A KARIB-TENGER GYÖNGYSZEME...

Szegények, ám vidámak. Esténként revü, dal, tánc és csodálatosan szép táncosnők. Az énekes éppen a legdivatosabb dalt, a Quantanamerat énekli. Ez egy igen kedvenc daluk.

Feszesen áll a katona a szabadtéri múzeum egzotikus övezte bejáratánál. Odabent történelmi, hadi, forradalmi relikviák vannak.

Gyümölcskosár kubai módra: beállunk az autóbusszal egy narancsfaligetbe. Itt mindenki annyi narancsot ehetett, vagy tehetett a zsebeibe, amennyit csak akart. Mint látszik, én is nemcsak tömöm magamba a mézédes gyümölcsöt, sőt a zsebeimet is telepakoltam. De a többi honfitársam is ezt tette.

Íme egy külföldi üzlet, ahol a külföldiek vásárolhattak: dollárért mindenütt mindent. Pezoért szivart, rumot, emlék-csecsebecsét és italokat. Addig vásárolhattunk, amíg a tarhétán jegyzett pezora váltott pénzünk tartotta. Amit vettünk, az értékét mindig leírták, míg végül nullára futott. A kubaiak árai ugyanis államilag dotáltak.

A rekkenő hőség miatt a szállodaszobánk ajtaja-ablaka szellőztethető, redőnyös, kellemes hőmérsékletű volt: pihenésre alkalmas.

Kuba 1. (Az utazó)

KUBA, A KARIB-TENGER GYÖNGYSZEME
DE CASTRO ELNÖK FEGYELMET TART - MAJD ELMONDOM, MIÉRT GONDOLOM

A 70-es évek egyik novemberében történt, amikor madridi átszállással megérkezünk Havannába, Kuba fővárosába. Az ország egy 1100 km hosszúságú keskeny sziget, mely alig nagyobb országunknál, és lakosságának száma is hasonló. Már messziről feltűnik az erőd, mely ma katonai központ. Nagyon meleg van, 30 fokot mutat a hőmérő.

Körülnézünk a fővárosban, Havannában. Büszkén mutatják az általuk ugyancsak gyűlölt, amerikaihoz hasonló kapitólium fehér márvány épületét, melyet 1929-ben avattak, és mely akkor 16 és fél millió USA dollárba került. 30 évig itt volt a parlament, ma pedig ez a tudományos akadémia székhelye.

Bemegyünk a katedrálisba, mely homlokzata a kubai barokk nagyszerű manifesztációja. Odabent csodálatos festményekben, szobrokban gyönyörködhetünk. Érdekessége, hogy a 2 torony eltérő, meg hogy a kubai vezetőnk nem jött be, mert a vallás itt nem sikk.

Délután fürdés. Ez a tengerparti sétány a Melacon, mely 1902-ben épült 10 km hosszan. A tengertől csak egy széles kőgát választja el. A tenger felől érkező cirógató hűs szellő különös élvezetet nyújt a nagy hőségben.

A tengerpart selymes homokjával a lágyan fodrozódó langyos tengervíz állítólag a világhírű Riohoz hasonló. Amikor tehettem a legkedvesebb időtöltésem az volt, hogy hosszú sétát tettem a kellemesen hullámzó vízben élvezve az enyhe habok jóleső nyaldosását.
Egyik alkalommal a parttól nem messze húzódó bozótosból egy fekete fiatalember ugrott elém, és egy gyönyörű több kg-os csigaházat tartott a kezében. Közös nyelv híján nem tudtunk egymással szót ejteni. Gondoltam, hogy felajánlja a tenger nagyszerű ajándékát. Nemzetközi nyelven mondtam, kézzel-lábbal mutattam, hogy nagyon szép ugyan, de nincs nálam semmi pénz. Rámutatott a pólómra. Nem volt egy divatos darab, de ha kell, gondoltam... Lehúztam, odaadtam. És ezután következett, amire nem számítottam: kétszer is kiszaladt a partra, mielőtt átvette volna, és alaposan körülnézett, majd mikor látta, hogy az égvilágon senki nincs a közelben, apróra összecsavarva a trikót, a hóna alá rejtette, és szélsebesen elillant. Mindez arra utalt, hogy nagyon félt a fiú. Úgy látszik, az ilyesmi Kubában tilos. Hogy miért sose derült ki, mert most már én sem mertem szólni róla.

Egy levente naplója 7.

(Az eredeti napló szó szerinti közlésével bepillantást nyerhetünk - egy 17 éves levente-fiú átélt története útján - a háború végső szakaszában Németországba hurcolt levente-ifjúság mindennapjaiba, gyötrelmeibe, kilátástalanságba és végül a Szovjet paradicsomba irányításába! És mindezt valóságosan és nem az utókor szájíze szerint, kozmetikázva.)

Bécs, 1945. márc. 4. vasárnap

Apám, anyám képe, egy német szépirodalmi lap és egy szótár forog a kezemben. Néha-néha az eszem odébb jár az emberi aljasságon. Már 18 éves vagyok, már 3 hónapja rám erőltették ezt a katonaruhát, mégis őszinte leszek, gyakran, bizony gyarkan van gombóc a torkomban... Elkeseredés, szenvedés, félelem, vágyakozás, kilátástalanság, testi és lelki gyötrődés...
Reggel munkára mentünk. Én szakasztolmács voltam, és így nem kellett dolgozni. Romeltakarítási munkák voltak. A szakaszban senki sem tud németül, a munkát hajszoló tisztes urak sem, mégis irigylik, hogy én nem dolgozom. Pedig itt a németek parancsolják a munkát, és velük kommunikálni kell.
Valószínűleg 10 napig ide fogunk járni munkára, hogy Szálasi parancsára védjük a szent magyar határokat. A beharangozott titkos fegyver még sehol! Ha végig tolmács leszek, megsegít a Jóisten. Egy üres vagonban van az "irodám".
Hiába tudok beszélni a német altisztekkel, kaját nem tudok szerezni! Bizony változatlanul korog a gyomrom! Az egyik romos vagonban látok díszes dobozokat, mint aminőkben otthon a kakaó van. Ezeket nem volt szabad megközelíteni, de az éhség rávisz, hogy betriblizzem magam. Hirtelenében nem is olvasom el a rajta levő utasítást, feltépek gyorsan egy dobozt. Valóban barna por... Megszagolom: barna festékpor. Ismét kockáztatnom kell, amíg kisurranok a vagonból... Hát nem volt szerencsém.
Most 7 óra van. Már bevonultunk, megettük vagy helyesebben megittuk a vacsora-lötty levest. Talán a szellemi táplálékkal jobban jóllakom. Német újságom olvasásához kezdek.
Majd holnap ismét találkozom veled, drága jó kis naplócskám! Te drága egyetlen barátom. Holnap újra elmondom Neked örömömet, bánatomat! Tudom, nem tudsz segíteni, de oly jól esik panaszkodni, kibeszélni magam egyetlen legjobb barátomnak.