FRANKFURTON ÁT DÉL-AMERIKÁBA
Viszontagságos kezdet 

1985-ben  egy szép őszi napon a Ferihegyi repülőtéren felültünk egy TU 104-es  Malév gépre, hogy Frankfurtba vigyen, majd ott egy interkontinentális  járatra szállva elutazzunk Dél-Amerikába, nevezetesen Venezuelába,  Caracasba.
A reptéren csak  szigorú vámvizsgálat után lehetett feljutni az utazáshoz. Ennek során  akkor még a bőröndjeinket is ki kellett nyitni, és a finánc alaposan  átturkálta gondosan vizsgálva, nehogy olyasmit vigyünk ki az országból,  ami Népgazdaságunk gazdasági helyzetét megingatná. Tudvalevő, hogy  mindenki csak 50 dollárt vihetett át a határon. Ez volt a fejkvóta. 
A  vámvizsgálatnál előttem egy fiatal hölgy állt, az ő poggyászát nyittatta  ki Népgazdaságunk szigorú őre. Aprólékosan átnézve a ruhaneműit  egyszer csak diadalittasan felemelte a fejét:
-  Ez micsoda? - kérdezte. Egy 20 dollárost tartott az ujjai között, amit  az összehajtott farmer zsebében talált kifinomodott és erre specializált  áttapintása során. Útitársnőnket színpadiasan félreállította, a pénzt  elkobozta és sebtében felvette a szabálysértési jegyzőkönyvet. Ezért még  büntetést is fog majd fizetni! A hölgy megijedt, hogy esetleg nem  engedik továbbutazni, de a nemzet vagyonának jóságos vigyázója ezek után  tovább engedte.
S ezután  jöttem én! De miért is írom le mindezt? Nemcsak azért, mert akkor ilyen  furcsa volt a ("történelmi") helyzet, amit a mai utazók talán már el sem  hisznek, de azért is, mert az eset még az egészségemre is kihatással  volt: felugrott a vérnyomásom! Slamposan mondva: tiszta ideg lettem. De  hát miért is? Azért ugyanis, mert nálam egy 100 márkás volt egy  gyógyszeres dobozban elrejtve. Már semmit sem tudtam tenni vele, csak  bízni a szerencsében... Sorra kerültem tehát. Kinyittatta a bőröndömet  és jött a szabványkérdés:
- Nincsen semmi illegális benne?
-  Természetesen nincsen. - Mit felelhettem volna mást? Feltűnt azonban a  dörzsölt fináncnak, hogy 12 darab gyógyszeresdoboz van egy befőttes  gumival összefogva. Ebben voltak a szükséges és esetlegesen szükségessé  váló patikaszereim. Elkezdte hát nyitogatni. Egyenként és alaposan! A  nejem már átesett a vizsgálaton, és a túloldalon aggódva várt, hogy  együtt menjünk az útlevél-kezelő fülkéhez. 
Tehát  a szigorú tekintetű őr minden dobozt egyenként, komótosan felnyitott,  megnézte mi van benne - még az eredetileg lezártakat is. Lassan haladt  az idő. Már nem is az érdekelt, hogy esetleg elveszi a zsebpénzem, hanem  hogy nem enged tovább. (Egy régebbi amerikai utamon láttam ilyen  esetet.) A kirándulás ki van fizetve, a feleségem a túloldalon... Már a  nyolcadik doboznál tartott, amikor minden különösebb indok nélkül  hirtelen abbahagyta.
- Na, zárja be a bőröndöt! Mehet! 
Őszinte leszek, nem győzelemittasan, hanem remegő lábbal mentem át az útlevél-vizsgálóba. A nejem megijedt:
- Halálsápadt vagy! Rosszul érzed magad? - kérdezte. Legközelebb én hozom át a "csomagot". Ez nem neked való...
Igaza volt. Máskor ő hozta a vásárfiára való dugipénzt, nem ott, ahol én, jobb helyen és rezzenéstelen arccal és sikeresen. 
Így kezdődött az izgatottan várt és szépnek ígérkező utazás.

A  gépre felszállva kértünk egy hideg narancslét, ami kicsit kizökkentett a  bőröndnyitogatós hangulatból. Az akkori törvényszegésem miatt vajon még  ma is lelkiismeretfurdalást kellene éreznem? Egy 100 márkás miatt?  Mellesleg a Balatonnál kaptam egy német turistától hálából, amikor  kezeltem kutyáját a nyaralásom alatt. Olyannyira veszélyeztettem a  Népgazdaságot, hogy néhány esztendő múltán mindez rendszerváltáshoz  vezetett...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése