Frankfurt 1.

FRANKFURTON ÁT DÉL-AMERIKÁBA

Viszontagságos kezdet

1985-ben egy szép őszi napon a Ferihegyi repülőtéren felültünk egy TU 104-es Malév gépre, hogy Frankfurtba vigyen, majd ott egy interkontinentális járatra szállva elutazzunk Dél-Amerikába, nevezetesen Venezuelába, Caracasba.

A reptéren csak szigorú vámvizsgálat után lehetett feljutni az utazáshoz. Ennek során akkor még a bőröndjeinket is ki kellett nyitni, és a finánc alaposan átturkálta gondosan vizsgálva, nehogy olyasmit vigyünk ki az országból, ami Népgazdaságunk gazdasági helyzetét megingatná. Tudvalevő, hogy mindenki csak 50 dollárt vihetett át a határon. Ez volt a fejkvóta.

A vámvizsgálatnál előttem egy fiatal hölgy állt, az ő poggyászát nyittatta ki Népgazdaságunk szigorú őre. Aprólékosan átnézve a ruhaneműit egyszer csak diadalittasan felemelte a fejét:

- Ez micsoda? - kérdezte. Egy 20 dollárost tartott az ujjai között, amit az összehajtott farmer zsebében talált kifinomodott és erre specializált áttapintása során. Útitársnőnket színpadiasan félreállította, a pénzt elkobozta és sebtében felvette a szabálysértési jegyzőkönyvet. Ezért még büntetést is fog majd fizetni! A hölgy megijedt, hogy esetleg nem engedik továbbutazni, de a nemzet vagyonának jóságos vigyázója ezek után tovább engedte.

S ezután jöttem én! De miért is írom le mindezt? Nemcsak azért, mert akkor ilyen furcsa volt a ("történelmi") helyzet, amit a mai utazók talán már el sem hisznek, de azért is, mert az eset még az egészségemre is kihatással volt: felugrott a vérnyomásom! Slamposan mondva: tiszta ideg lettem. De hát miért is? Azért ugyanis, mert nálam egy 100 márkás volt egy gyógyszeres dobozban elrejtve. Már semmit sem tudtam tenni vele, csak bízni a szerencsében... Sorra kerültem tehát. Kinyittatta a bőröndömet és jött a szabványkérdés:

- Nincsen semmi illegális benne?

- Természetesen nincsen. - Mit felelhettem volna mást? Feltűnt azonban a dörzsölt fináncnak, hogy 12 darab gyógyszeresdoboz van egy befőttes gumival összefogva. Ebben voltak a szükséges és esetlegesen szükségessé váló patikaszereim. Elkezdte hát nyitogatni. Egyenként és alaposan! A nejem már átesett a vizsgálaton, és a túloldalon aggódva várt, hogy együtt menjünk az útlevél-kezelő fülkéhez.

Tehát a szigorú tekintetű őr minden dobozt egyenként, komótosan felnyitott, megnézte mi van benne - még az eredetileg lezártakat is. Lassan haladt az idő. Már nem is az érdekelt, hogy esetleg elveszi a zsebpénzem, hanem hogy nem enged tovább. (Egy régebbi amerikai utamon láttam ilyen esetet.) A kirándulás ki van fizetve, a feleségem a túloldalon... Már a nyolcadik doboznál tartott, amikor minden különösebb indok nélkül hirtelen abbahagyta.

- Na, zárja be a bőröndöt! Mehet!

Őszinte leszek, nem győzelemittasan, hanem remegő lábbal mentem át az útlevél-vizsgálóba. A nejem megijedt:

- Halálsápadt vagy! Rosszul érzed magad? - kérdezte. Legközelebb én hozom át a "csomagot". Ez nem neked való...

Igaza volt. Máskor ő hozta a vásárfiára való dugipénzt, nem ott, ahol én, jobb helyen és rezzenéstelen arccal és sikeresen.

Így kezdődött az izgatottan várt és szépnek ígérkező utazás.

A gépre felszállva kértünk egy hideg narancslét, ami kicsit kizökkentett a bőröndnyitogatós hangulatból. Az akkori törvényszegésem miatt vajon még ma is lelkiismeretfurdalást kellene éreznem? Egy 100 márkás miatt? Mellesleg a Balatonnál kaptam egy német turistától hálából, amikor kezeltem kutyáját a nyaralásom alatt. Olyannyira veszélyeztettem a Népgazdaságot, hogy néhány esztendő múltán mindez rendszerváltáshoz vezetett...