2010. május 31., hétfő

Egy másik fontos személy (1.)

AKI "MEGMENTETTE A BECSÜLETEMET" (I.)

Édesanyám valóban nemcsak szép és csinos asszony volt, de igen intelligens is, azonban amikor megszülettem nem volt elég anyateje a táplálásomhoz, így valamiféle pótlásra volt szükség. Abban az időben még nem voltak patikai pótszerek, a kiegészítés tehéntejjel történt a babák számára.
A huszas évek végén az volt a szabály, hogy a tehéntejet felesben teával kell higítani. Az étkezésemet a családunk barátja és egyben községünk neves orvosa, dr. Kerényi Jenő "háziorvos" írta elő.
Állandóan sírtam, bőgtem. Valaminő bajra gondoltak, de a doktor semmiféle problémát nem talált nálam. Gondos szüleim konzultációra hívták a közeli Gyöngyösi Kórház főorvosát is, ő is megállapította, hogy "semmi baj". A paraméterek jók, sajnos a gyerek sírós, vagy hogy is mondják ezt falun az emberek? Rossz, bőgős a gyerek. Talán van ilyen is...
Egyik alkalommal a szüleim elutaztak néhány napra, és a nagymama gondozásába adtak. A nagymamám a régi jó módszert követte, és a modern (huszas évek!) orvosi elvárásoknak fittyet hányva: megetetett tejbegrízzel. És horribile dictu, nem méricskélte az adagot, mint Édesanyám! Quantum satis! Amennyi kellett!
Megtörtént a csoda: megszűnt a bőgés. Mint nagymamám mondta, csak éhes volt ez a szegény gyerek!
Anyámék hazajöttek és csodálkozva látták, hogy nem sír a gyerek, alszik mint a bunda!
- Édes Istenem! Mit adott neki, mama? - kérdezte anyám kétségbe esve, valami rosszat sejtve (akkoriban mákgubó-főzettel nem egyszer altatták a gyerekeket).
- Semmi mást, mint tejbegrízt! És annyit, amennyi jólesett neki - fokozta a nagyanyám a döbbenetet...
A következőkben anyám is követte a jólbevált gyakorlatot, és a testvéreim már nem bőgtek az éhségtől. És ami nem elhanyagolható, a nagymama megmentette a becsületemet, levette rólam a bőgős jelzőt.
Az esetet a szüleim mondták el nekem, de elmeséltettem a nagymamámmal is, amikor nála nyaraltam...



A nagymamám, Schmidt Antalné, sz. Baumstark Jusztina

2010. május 30., vasárnap

Kapott leveleket


E. D. Erickson
Department of Veterinary Microbiology
WASHINGTON STATE UNIVERSITY
Pullman, Washington 99163
USA
********************************************

I would appreciate a reprint of your article: On the bovine mastitis caused by Klebsiellae which was published in: Hungarian Vet. J. 31:152.

Thank you.
Erickson

2010. május 29., szombat

A név

MIÉRT MAGYAROSÍTOTTAM REISZBERGERRŐL RADNAIRA A NEVEM?
(1946)

Talán nem volt egyértelmű, hogy az 1946. év előttről szóló bejegyzéseimben, dokumentumaimon még Reiszberger néven szerepeltem, majd ezt követően a nevem Radnaira változott. Igen, ekkor "magyarítottam". Elmondom, hogy ezt mi indokolta.
Őseimet Graz környékéről telepítette át Ausztriából Magyarországra, nevezetesen Dunántúlra Mária Terézia osztrák császárnő. Amint a dokumentumok bizonyítják, valamennyien iparosemberek, fazekasok, kőmívesek stb. voltak. Ez a típusú név német nyelvterületen elterjedt, gyakori, így a sváb vidékeken (így a Dunántúlon) sem ritka. Apám azonban az iskolái elvégzése után a felvidékre, Heves megyébe került tanítani, itt pedig svábok egyáltalán nem éltek, német hangzású nevük zömmel csak a zsidóknak volt.
Bekerültem Hatvanba a gimnáziumba, ahol pedig sokáig az osztálytársaim, de a tanárok is zsidónak néztek, zsidó származásúnak tartottak. Az osztályban volt 4 zsidó fiú (Blumenthal, Gersch, Marschik, Rosenbaum) és egy hasonlóan német nevű keresztény, Reiszberger István!
Jó példa arra, hogy egyik-másik tanár is zsidónak nézett a következő eset. Amikor a zsidóknak nagy ünnepük volt, ők nem jöttek iskolába, hanem a templomukban töltötték az időt. Juhász tanár úr azonban látta, hogy én ott vagyok az órán. Felszólított (magázott bennünket):
- Mondja, Reiszberger, maga nem ment istentiszteletre? - Az osztály pedig felröhögött...
És abban az időben nem volt jó zsidónak lenni! Nemcsak a felnőttek, de a diákok között is keményen élt az antiszemitizmus, a zsidózás! Nemcsak kiközösítették sokan a zsidó gyerekeket, de sokszor atrocitásokra is sor került! Akár ok nélkül is, provokációt gerjesztve megverték őket a társaik. Pedig a szigorú iskolai rendtartás abban az időben az ilyesmit is meg a tanárokkal való akár apró fegyelmezetlenségeket, akár a tiszteletlenséget is szigorúan büntette. Súlyosabb esetben pedig a gimnáziumból való kizárás lehetett a következmény.
A szüleim soha nem jöttek be szülői értekezletre vagy iskolai ünnepségekre még akkor sem, amikor engem is a kitüntetettek közé soroltak. De bizony ez ügyben be kellett jönni Apámnak a gimnáziumba "pofafürdőre", a tiszti egyenruhájában (katonatiszt nem lehetett abban az időben zsidó származású).
De a háború után sem volt jó a német nevet viselni, mert akkor meg a svábok kerültek okkal vagy ok nélkül, sokszor csak a nevük miatt terítékre, akár "málenki robotra történő" elhurcolásra. De még a fogolytáborban is a németek közé akartak sorolni. Summa summárum elhatároztam, hogy magyar vagyok, a nevemet is magyarra változtatom.
De mire? Úgy szerettem volna, ha az őseim között találok egy jóhangzású szép magyar nevet. (Ez ismerve az ősök neveit elég nehéz lehetett - a bejegyző.) Hosszas böngészkedés után sikerült is egy Radnai nevű kaposvári rokonomat felkutatni. Így lettem hát Radnai. (Megjegyzem, hogy Apám is Radnai névre magyarosított, de esetemben az eljárás külön folyt, mert már nagykorú voltam.)

2010. május 28., péntek

Gimnáziumi képek 2. (Album)



OSZTÁLYTALÁLKOZÓ



A kép egy korábbi évfolyam-találkozón készült. Ekkor már csak négy tanárunk volt életben. Hadd emlékezzem meg róluk is néhány szóban.
Balról kezdve Sándor tanár úr, a számtan és fizika oktatója, mellette Szende tanár úr, a magyar és német nyelv professzora, osztályfőnökünk. Róla a Levente-naplóban már többször tettem említést.
Igaz, hogy sváb származásom ellenére otthon egy szót sem hallottam, tanultam németül, de az is igaz, hogy Szende tanár úr kitűnő pedagógiai érzékével és rendíthetetlen következetes szigorával úgy megtanította a német nyelvet, hogy amikor kikerültem Németországba, már bátran beszéltem az idegen nyelvet, és ez nagyon sok nehézségen túljuttatott.
Ugyanakkor megszerettette a magyar nyelv és irodalom tantárgyat, és talán némileg neki is köszönhető, hogy szívesen írok, és ahogy a visszajelzésekből érzékelhető, (így az is,) hogy érthetően fogalmazom meg a szakmai ismereteket, mely alapját képezi annak a többszáz publikációnak, ami a tollamból megjelent a különböző szaklapokban.
Jeney tanár úr következik. Csak azért nem voltam kitűnő rendű az alsó osztályokban, mert rajzból jó érdemjegyet adott. Nem voltam jó rajzoló, ha így vesszük, megérdemeltem. Viszont hálás lehetek neki azért, mert nem vette észre vagy figyelembe, hogy rajzaim egy részét még így is Nikolits Gyurka padszomszédom rajzolta meg helyettem - latin dolgozatért cserébe.
A tanár úr azonban másként is él az emlékezetemben. A harmincas évek végén, amikor a Felvidék magyarlakta területeit már fokozottan követelte a magyarság, Jeney tanár urat, aki tartalékos hadnagy volt, behívták katonának. Egyik alkalommal - szabadságon lévén - megjelent az iskolában egyenruhában. Furcsa volt, hogy tiszti egyenruháján a hadnagyi rang egy fekete posztóval volt eltakarva. Azt mondták, hogy ők már Csehszlovákia területén tevékenykedtek, mint a Rongyos Gárda tagjai. Fogalmam sem volt, hogy mi az a Rongyos Gárda...
És a következő a sorban Horváth tanár úr, a latintanár, az osztály "mumusa". Kezét többnyire a zakója oldalzsebében tartva, rezzenéstelen arccal tekintett ki az osztályterem ablakán - noteszét sohasem használva és - nem az osztály felé fordulva szolította ki valamelyik izguló diákot. Mintha az ablakon kinézve a hatvani házak tetején jelent volna meg az a név, aki éppen a szerencsés jelölt lett aznap, hogy a latin nyelv rejtelmeit bogozhassa a tanár úr kérdéseire válaszolva. Senkire nem nézett feleltetés előtt, így soha senki nem tudta, hogy éppen kit ér el a "végzet", mert bizony a latin nyelv a bonyolult grammatikájával, Ciceró akár egy egész oldalt is kitevő, hosszú körmondataival a legnehezebb tárgyként szerepelt az "osztály étlapján".
Egyébként hihetetlen, de mindezek ellenére a legkedvencebb tantárgyam volt a latin, valamennyi dolgozatom jeles minősítést kapott, így sohasem volt lehetőségem, hogy feleljek, és kicsit villogjak az osztály előtt a tájékozottságommal. Nemhiába szerettem volna latin-német-magyarszakos tanár lenni.
Egyszer azonban majdnem bajba kerültem, amikor Nikolits Gyurka - kitűnő rajzaiért cserébe - egyik alkalommal szóról szóra leírta az enyémről a nem éppen könnyű latindolgozatot. A konkrét probléma abból adódott, hogy elfelejtett benne hibákat ejteni, ez alkalommal csak kettőnké lett jeles az osztályban. Kilógott a ló lába. A tanár úr ebből az anyagból kihívta Gyurkát felelni, ő azonban - mint utóbb magyarázkodott - izgalmában is csak alig tudott egy-két szót kinyögni. A továbbiakban a barátom a tanári asztalnál kényszerült megmérettetni írásban, engem pedig (a kedvelt diákját) szokatlanul súlyos feddésben részesített. Éppen a kedvenc tanárom és kedvenc tantárgyamban!
Sajnos a többi tanárom ekkor már csak - remélhetőleg - valahonnan a felhők mögül, az égből figyelheti e rövid megemlékezésemet. Pedig rájuk is többször szeretettel és tisztelettel emlékezem vissza, hiszen ők biztosították számomra azt az alapműveltséget, mellyel leérettségizhettem és amellyel folytathattam felsőfokú tanulmányaimat.

2010. május 27., csütörtök

Kapott leveleket

JUDITH A. MURPHY
Electron Microscopy Center
Southern Illinois University
Carbondale, Illinois 62901
******************************

Dear Dr.

Would you kindly send me a reprint of your paper
Mass incidence of a disease in foals following feeding of barleystraw contaminated with fungi
Magy Allato, Vol. 31(4), p 245-247, 1976
and related papers.

Sincerely yours
Judith A. Murphy


2010. május 26., szerda

Gimnáziumi képek (Albumlapozó)


GIMNÁZIUMI KÉPEK AZ ALBUMOMBÓL



Osztálykép

II. osztályos korunkban készült ez a fotográfia a Hatvani Gimnáziumban. Középen kedvenc tanárunk, aki egyben osztályfőnökünk is volt, Földy Ágoston tanár úr. Az alsó két osztályban bevezetett minket a latin nyelv rejtelmeinek alapjaiba.
Egy kedves emlékem is fűződik hozzá. 1939-ben óriási árvíz volt az országban, kiöntött a Zagyva folyó, és szinte a szó szoros értelmében tengerré változtatta az állomás környékét. Apcról nap mint nap vonattal jártunk be Hatvanba, amikor reggel iskolába jöttünk, még járt a vonat, délutánra azonban, amikor hazautaztunk volna, már a síneket is elöntötte éppen az Apc-Zagyvaszántói vasútállomáson a hirtelen rázúduló víztömeg. Nem mentek a vonatok! Ott rekedtünk a hatvani vasútállomáson. Elkeseredésünkben - kisdiákok voltunk - kicsit pityeregtünk is...
És ekkor Földy tanár úr a Sárközy Gyurkát meg engem kézenfogott, és elvitt a hatvani albérletébe, ott tölthettük az éjszakát, gondot viselt rólunk. Elmondhatatlanul jólesett és megtisztelő volt. Nem fontos, hogy milyen volt a lakása, nem lényeg, hogy részletezzem a történteket... Többet tett értünk, mint amit egy pedagógusnak kötelessége lett volna.
Az otthoniak aggódásán kívül más baj nem történt, ez a kedves emlék pedig hosszú évtizedek után, ma is élénken él bennem, és még ma is hálás szívvel gondolok vissza segítőkész tanáromra. Kár, hogy a következő évben elhelyezték Egerbe a Főiskolára. Roppant módon sajnáltam, persze nemcsak ezért a kedves kis epizódért, de azért is, mert kitűnő pedagógus volt!




Érettségi képem

Ez az érettségi tablóképem, amikor végső búcsút mondtam Alma máterem, a Hatvani Klebelsberg Kúnó Gimnázium falainak, padjainak, tanáraimnak...




Osztálytalálkozó

...azért osztálytalálkozót mi is szerveztünk, amire tanárainkat is szeretettel meghívtuk. Talán ma ez nem népszerű gondolat és érzés, de én tényleg szerettem iskolába járni!

2010. május 25., kedd

Felkérték (A művelődésszervező)


IGYEKEZTEM HASZNOSAN TÖLTENI AZ ELSZALADT ÉVTIZEDEKET (I.)
(Nem csak állatorvosként...)

Gyalogosan, kerékpárral, autóstoppal, autóval, vonattal, hajóval és repülővel számos országot bejártam. Mindenütt kitartóan fényképeztem, filmeztem, és mindent szorgalmasan feljegyeztem, amit fontosnak találtam. Kedvenceim a hatalmas vászonra kivetíthető diaképeim, melyekből mintegy 15200 darab gazdagítja a könyvtáramat, és valamennyihez magyarázó szöveget szerkesztettem.
Talán ma már - akit érdekel - a televízióban, az interneten könnyedén hozzájuthat a távoli országokból származó szép képekhez, eredeti filmfelvételekhez, amikor azonban még néhány évtizeddel ezelőtt felkértek vetített képekkel és mozgófilmmel kísért külföldi élménybeszámolókra a távoli országokról, bizony nagy várakozással és örömmel fogadták a "községeimben" és a környéken ezeket az előadásokat.
Különösen jóleső és kedves volt számomra, hogy mindig megtelt a terem, az emberek szórakozásképpen jöttek el az estéiket eltölteni a bemutatókon, és igazi sikeremnek könyveltem el, hogy utána ugyancsak sok-sok kérdést feltettek, mert ez igazolta számomra, hogy felkeltette az érdeklődést a vetítés és a hozzáfűzött imeretterjesztő szöveg: summa summárum a fáradozásunk eredményes volt. Amit ma sok műsorban különlegességként tartanak számon, nálunk természetes volt: az interaktív beszámoló sikerét az is biztosította, hogy a kérdésekre közvetlen tapasztalataim alapján tudtam választ adni.





Meghívó programfüzet a mohácsi Művelődési Központba






Előadást tartunk Mohácson. A nejem kezeli a vetítő gépet.





Előadás Belvárdgyula községben





Előadás Hásságy községben



Az Olasz községi előadás után. Jobbra elöl a diavetítő mögött a feleségem.

2010. május 24., hétfő

200. bejegyzés

ÜNNEPI, GYERMEKI LEVÉL
(Levél, amiből már van sok, de ilyen még nem volt...)

Édes Apukám!

(Elmondtam hát, hogy milyen tündéri lánc köt össze bennünket: nevezetesen, hogy ki vagy nekem.)
Ez a 200. bejegyzés, ennek alkalmából kaptam ki a tollat a kezedből, és szeretnék gratulálni neked! Örülök, hogy "NET-re vágtam" az írásaidat, és ezen keresztül kicsit téged is közszemlére tettelek.
Vannak tőled kedvenceim! Egyik a patkányok-szeptett (az a 7 hangra komponált darab, ahol az "ősi ellenségedet" nagyon tanult és távolságtartó módon padlóra küldöd), a külföldi bejegyzések közül a "bajban Dubaiban" (ahogy átutaztatsz bennünket egy országon és a törvényein, hogy végül megtudjuk, az egyszerű dolgok néha komoly problémát okozhatnak), a figuráid közül a koreai Li és Ro (akik az általad képviselt szabad, kíváncsi embert igyekeznek sokszor meglehetősen ostoba korlátok közé szorítani), a kísérletek közül az "irányított fogamzás" - a kevert sperma alkalmazása (amikor a felfedezés megannyi játékosságot, ötletet feltételez), a "bőgők bőrének őrzése" - a szarvasmarha papillomatózisának újszerű kezelése (amit igazán emberséges és gondoskodó felfedezésnek tartok, és komoly gyötrelemtől szabadulás az állatoknak), és - bár először elképzelni sem tudtam, hogyan lehetne elektronikus blogban közzétenni egy többtíz éve írt, egységes, hosszabb lélegzetű naplót, de - szívem csücske lett a Levente-napló, melyen olykor bejegyzés közben könnyekig elérzékenyültem egyrészt a konkrét, megtörtént események miatt, másrészt a hozzám közel álló író személyes érintettsége okán, harmadrészt pedig a példázatszerűsége, az áthallásai, az örökérvényű igazságok megfogalmazása tekintetében a "kényszerített", majd fogságba esett ember talán törvényszerű érzéseiről...
Tudom, hogy a képeket általában szeretik nézegetni az emberek, nem is becsülöm le a jó fotókat, melyeknek helye és szerepe van ebben a műfajban, sőt bizonyító ereje, de engem a szöveged köt le igazán.
Amikor veled foglalkozom a munkáidon keresztül, mindig a tisztesség jut eszembe: amilyen a hozzáállásod, ahogy végzed a dolgod, és amilyen eredményeket elérsz. Az a fáradhatatlanság, amit számomra jelképezel, az is rendkívül tisztességes... Arról nem is beszélve, hogy a megegyező elmélet és gyakorlat olyan harmóniát teremt, ami mögött egy nagyon stabil és kiegyensúlyozott személyiségű, kiforrott (szak)embert feltételez az Olvasó. Olyan személyt, aki értelmesen néz a világra, nyitott szemmel jár, mindig van nála tinta és jegyzetfüzet, mert nem tud nyomtalanul időt múlatni...
Mit gondolsz, a blogírást folytatod?
Vissza is adom a tollat.

Pécs, 2010. Pünkösd hétfő

Ölellek

2010. május 23., vasárnap

NÉKOSZ 3.

HOGYAN LETTEM...(III.)






A kollégiumban a rendszeres beszámolók is azt a célt szolgálták, hogy minél jobban megfeleljünk a követelményeknek. Emellett a kollégium feladatának tekintette a közösségi nevelést is sok egyéb mellett, ezek részletezése azonban már bőven meghaladná a bejegyzésem címadó tárgyát. A képen Berta Sanyit, a III. éves hallgatót látjuk, amint a beszámolóját tartja - komolyan vettük.








Ha már szó volt az Egyetemről, elmondom, hogy ott is tanulókörökben csoportosították a hallgatóságot. A tanulókörben nemcsak az egyetemi anyagot rágtuk át, de itt már szó esett politikáról, volt olvasásmagyarázat, újságolvasás - és persze ezek eredményeképpen vita.
II. éves koromban az én tanulókörömet, a Micsurin-tankört látjuk 1949 júniusában, amikor az előszigorlatot már sikeresen abszolváltuk. (Én az első sorban állok rövidnadrágban, táskával a kezemben.)
Azt már említettem, hogy a hólapátolások, vagonrakások biztosítottak olykor egy kis zsebpénzt. Akkor még nem volt ösztöndíj, és vizsgadíjat is kellett fizetni.

2010. május 22., szombat

NÉKOSZ 2.

HOGYAN LETTEM KOLLÉGIUMI...(II.)





Hamarosan 17 főre emelkedett a létszám. Az alapító tagokról látunk csoportképet. (Én középen állok kék ingben.) A fotón szereplők közül egy akadémikus, egy egyetemi professzor lett, és utóbb többen is rangos beosztást nyertek el a tudományos és társadalmi életben.
A kollégiumi felvétel a politikai hovatartozástól teljesen független, kizárólag a jelentkező otthoni anyagi körülményeinek a figyelembevételével történt.
Igaz, hogy időnként voltak politikai előadások, amiket legfőképpen balodali politikusok tartottak (Veres Péter, Erdei Ferenc, Rajk László stb.), de kollégiumunk feladata elsősorban az volt, hogy a tagok a tanulmányi kötelezettségeiknek időben és lehetőleg minél jobb eredménnyel tegyenek eleget. Az akkori egyetemi-főiskolai körökben tudvalévő volt, hogy az Állatorvosi a "kemény" egyetemek közé tartozik. És nemcsak a szakmai ismeretanyag elsajátítása miatt, de azért is, mert példátlan szigorú volt az előírás szerinti tanulmányi szabályzat.
Mindenekelőtt az első évre nagyobb számban és csak minőségi érettségivel vették fel a jelölteket, következésképpen nagy volt a szórás az I. és II. évfolyamokon. Példátlanul szigorú osztályismétléses rendszer volt! Mint a középiskolában. Aki a főszigorlaton megbukott, egyszer pótvizsgázhatott, majd ha nem sikerült, évfolyamismétlésre kényszerült. Ez alól viszont felmentést adhatott az államfő. Ennek a furcsa helyzetnek a kifigurázására szolgált a következő eset, ami évről évre a szóbeszéd tárgyát képezte a hallgatóság soraiban.
Zimmermann professzor úr, a világhírű tudós, akadémikus, akiről bélyeget is nyomtak, volt az Anatómiai Intézet igazgatója. Történt egy alkalommal, hogy egy II. éves hallgató a pótszigorlaton is megbukott anatómiából, ami az állatorvosi tanulmányainak a végét jelentette volna. A Szabályzat szerint egyetlen jogorvoslati lehetőség volt: egy újabb pótszigorlatra az államfői engedély. A delikvensünk ezt is megszerezte.
A professzor úr a szigorlatra előhozatott egy lovat, majd megkérdezte a jelölttől, hogy ez milyen állat.
- Ló - felelte a hallgató.
- Hány lába van? - hangzott az újabb kérdés.
- Négy - felelte a jelölt.
A szigorlat befejeződött, ezt a professzor a következő szavakkal zárta le:
- Ha még az államfő is azt akarja, hogy Ön állatorvos legyen, én nem állok útjába! Ezért adom meg az elégségest.
Ez nem volt más, mint ennek a rendszernek a "kifigurázása". Tudvalevő, hogy az állatorvosi összehasonlító anatómia (mert ugyebár több állatfaj is van) 4 vaskos kötet, tele-tele meghatározásokkal, latin szavakkal, kifejezésekkel és így tovább...
Egy időben az emberorvos Bálint Péter professzor úr vette át az élettan előadásokat, aki az Orvosi Karon tanított. Egyik alkalommal, amikor névsort olvasott (ez a II. évfolyamon történt), megkérdezte, hogy mit jelent a sok név után olvasható "ism." szócska. Az egész évfolyam készséges válaszként karban rávágta: "ismétlő!".
- Hát ilyen is van? - csodálkozott el a tanár úr.
Még csak egy dolgot említek. Az I. éven 4 szigorlati tárgy volt: állattan - szövettan - orvosi fizika - mezőgazdasági ismeretek. Példátlan módon akkortájt ezt a tárgysort egyetlen napon, a jelentkezés napján kellett letenni. A negyediknél már azt sem tudtam, hogy fiú vagyok vagy lány. Nem kell elképedni a több sikertelen osztályzaton, pótvizsgán vagy évfolyamismétlésen.
De nem folytatom a sort. Ilyen volt a rendszer.

2010. május 21., péntek

NÉKOSZ 1.

HOGYAN LETTEM KOLLÉGIUMI TITKÁR?
(1947)


Miután felvettek az Agrártudományi Egyetem Kertészeti Karára, felutaztam Budapestre, és hogy felmehettem, annak köszönhettem, hogy felvételt nyertem a NÉKOSZ agrárkollégiumába, az Áchim András Népi Kollégiumba. Az akkori népi kollégiumokról sok újságcikk olvasható, sőt könyv is jelent meg, kritizálják jobbról is, balról is, sokan olyanok is, akik nem is éltek sohasem Népi Kollégiumban. Én azonban csak egyet tudok: számos olyan szegény fiatalember továbbtanulási lehetőségét biztosította, akiknek ez egyébként nem lett volna lehetséges. Ezek közé tartoztam én is.
Igaz, hogy mint lelkiismeretes diák a Kertészeti Karon valamennyi előírt vizsgát letettem, nem itt folytattam a tanulmányaimat, hanem eredeti tervemnek megfelelően átmentem az Állatorvosi Karra, ahol beíratkoztam az I. évfolyamra.
A NÉKOSZ központban ismerték a tervemet, és minthogy a NÉKOSZ-nak nem volt állatorvosi kollégiuma, még a nyár folyamán megbíztak egy ilyen típusú kollégium megszervezésével. A nyaram ezzel telt.
Találtam is az Egyetemhez közel, a Benczúr u. 34. sz. alatt egy némileg romos, de senki által nem lakott épületet (a háború után sok ilyen volt), amit rendbehozattunk, és itt szerveztem meg a Monostori Károly Állatorvosi Népi Kollégiumot. Igazgatónak Magyari Andrást, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem későbbi professzorát kértem fel.




A kollégium működése beindult. Egymás után jöttek a szegénysorsú diákok, akik az Állatorvosi Egyetemre nyertek felvételt. A képen éppen Szabadfy Zoltán felvételi kérelmét veszem át, aki hamarosan a kollégiumunk tagja lett.






(Kinevezés)

A mindennapos ügyeket a kollégiumi titkár intézte, irányította, szervezte a munkát, az előírt kollégiumi rendet. Erre a feladatra én kaptam megbízást - ha úgy tetszik -, kinevezést a Monostori Kollégiumba...

2010. május 20., csütörtök

Kapott leveleket


Dr. ROBERT CLERMONT, m.v., DMVP.,
MINISTERE AGRICULTURE DU QUEBEC,
693St-Alphonse Ouest,
THETFORD MINES, P.Q. (Canada)
G6G 3X3
___________________________________


Monsieur,
Dear Sir,
Sehr geegrter Herr Kollege:

Je serais trés heureux de recevoir un tiré á part de votre travail:
I kindly ask you to send me a copy of your paper:
Für die Ubersendung eines Sonderdruckes Ihrer Arbeit:

ON THE BOVINE MASTITIS CAUSED BY KLEBSIELLA

et vos autres publications traitant du méme sujet.
Avec mes remerciements, veuillez agréer, monsieur, l'expression de mes sentiments distingués.
Furthermore, I should be much obliged if you would enclose some, reprints of your previous papers on the same subject. Thank you very much in anticipation.
Sincerely yours.
ware ich Ihnen, ebenso wie für die Uberlassung von Separaten früherer Arbeiten auf diesem Gebiet, sehr dankbar. Für ihre Bemühungen danke ich Ihnen im voraus bestens.
Mit vorzüglicher Hochachtung Ihr sehr ergebener.

R Clermont




2010. május 19., szerda

Mongólia 7. (Az utazó)

UTAZÁS MONGÓLIÁBA (VII.)
Tegyünk egy rövid városnézést Ulan Batorban!




A szállodából kilépve hatalmas hegyek karéja tűnik elő. Bizony magasan vagyunk a tenger szintje felett, mert Mongólia tengerszint feletti átlagos magassága 1580 méter. Több útitársunk csak nehezen viselte ezt a magasságot. Az ország területére Magyarország tizenötször ráférne, bár lakosainak száma mindössze 1 millió 300 ezer. A felhők felett lélegző ország bőségesen részesül napfényből, a zord hőmérsékleti viszonyokért kárpótol 220-250 napsütéses nap. Megérkezésünkkor éppen felhős volt az ég.





Mindenekelőtt megnézzük a kormányépületet. A mongol főváros helyén már 1639-ben volt település, itt székelt a sárga egyház mongóliai feje, aki a dalai és Pancsen láma után a harmadik hatalmasság volt a buddhista világban. A várost előbb Urgának hívták. Az ország két hatalmas birodalom között őrlődött: az orosz és a kínai, ugyanakkor Japán is kacsingatott errefelé. A mongol autonómiát csak 1911-ben kiáltották ki, a mongol forradalmi hadsereg 1921-ben foglalta el Ulan Batort. A Nagy Nép Hurál 1924-ben nyilvánította a Mongol Népköztársaság fővárosává, és megkapta mai nevét, mely jelentése: a Vörös Hős Városa.





Szuhe Bator emlékműve. Ezideig Mongólia nagyon sok szenvedésen ment keresztül! 1919-ben Bogdo Gegen, a sárga egyház és a Mongol Állam feje évi 72 ezer Len kegydíjért ismét eladta az országot a kínaiaknak, mely fejében azok kötelesek voltak védelmet is nyújtani az arisztokráciának, hisz a szomszédos Oroszországban már forradalom volt. Amikor azonban a megszálló kínai tábornok betiltott minden egyházi ceremóniát, a főpap az USÁ-hoz és Japánhoz fordult segítségért, akik Ungern balti bárót bízták meg a felszabadító hadsereg vezetésével. E hadseregbe gyülekeztek az Oroszországból érkező szétvert fehérgárdisták is. Ungern ügyes vezér volt, még a buddhista hitre is áttért, de kegyetlensége nem ismert határt. Ebben Dzsingisz Kán utódjának vallotta magát. A kínaiakat sikerült kiűznie, de újabb terroruralmat valósított meg. Nos, Szuhe Bator, az egykori nyomdász volt annak a forradalmi hadseregnek a parancsnoka, mely Unger bárótól a szovjet Vörös Hadsereg segítségével visszafoglalta a várost.





Még nem láttam olyan lovasszobrot, ahol a ló nem a két hátulsó, hanem éppen ellenkezőleg, a két elülső lábára támaszkodik! Egyébként a ló az egyik legmegbecsültebb jószág az országban. Ez a legfőbb közlekedési eszköz is: lovon hajtják az állatokat legelni, lóháton mennek bevásárolni vagy látogatóba, de még a gyerekek is lóháton járnak iskolába. A ló gyűri le az óriási távolságokat. Itt mindenki nagyszerűen tud lovagolni! A kisgyerekek éppen úgy akárcsak az asszonyok!





A kislányok búcsúztattak el bennünket, amikor a repülőtérre kimentünk. Nagyszerű és különleges élményt nyújtott ez a vidék...





Immár Mongóliára hangolva élvezhetjük és érthetjük az érdekes bélyegek jellemző motívumait!



2010. május 18., kedd

Mongólia 6. (Az utazó)


UTAZÁS MONGÓLIÁBA (VI.)
Továbbmegyünk...




Mind hatalmasabb sziklatömbök, dombok majd egész bércek tűnnek elő. Valamennyi hegynek, hajlatnak, sziklának más és más az alakja, a színe. A látszólag mozdulatlan vidék így mégsem tűnik halottnak. Hol egy asszony bukkan fel a láthatáron - természetesen lóháton, ölében a kisgyermekével - hol elszabadult lovak vágtatnak, nyomukat porfelhő burkolja. Egy-egy kiscsikó esetlenül botladozik utánuk.
Egy sziklahegynél megállunk. Odabent egy barlang van, amelybe a vállalkozóbb kedvű turisták (természetesen mi is), bemásznak. Bizony komoly akrobatamutatvány volt a be- és kijutás. Amíg a szikla megmászásával bajlódunk, elmondom, hogy 10 ezer lakosra 20 orvos, és 97 kórházi ágy jut (akkori adat - a bejegyző). A hatalmas állatállomány sok állatorvost igényelne, de a kis jurtafalvakban inkább csak orvosi és állatorvosi felcserekhez tudnak a problémákkal fordulni.





Ismét egy jurtatáborhoz értünk, és ezúttal nagyobb szerencsénk volt, mert meghívást kaptunk egy teára és egy kis beszélgetésre, amely során több olyan dolgot megtudtunk, amiről a hivatalos kísérőnk nem szólt. Sajnos egy kis baj adódott abból, hogy megkínált teával a képen is látható mongol háziasszony. Egy nagy darab kínai préselt teából letört egy darabot, tejben megfőzte, miután egy famozsárban összezúzta. Kevéske juhfaggyút tett bele, kissé megsózta, és kedvesen megkínált bennünket. A pokol kínjait kiálltam, amíg megittam a facsészéből. Azt már előbb olvastam, hogy a teázás szertartás, ha csak egy percre is megállsz egy sátornál és beinvitálnak, meg kell innod a teát, mert ha enélkül távozol, halálosan megsérted a házigazdát. Az olyan ember pedig, aki nem kínálja meg teával a vendéget, nem is megy emberszámba. A bajt fokozta, hogy a teát megsózták! Még az volt a szerencse, hogy kortyokban erőszakoltam le ezt a szörnyű nedűt, mert egyébként utána töltöttek volna, az ajánlott teát pedig nem illik otthagyni. Sóvárogva néztem egy kannában a fekete teát, amit vízben főztek... de hát errefelé azt csak maguk isszák, a vendéget kizárólag fehér teával illik megkínálni.
Hogy milyen volt belülről a sátor? Nem mertem fényképezni, mert odabent nem illik. A sátor közepét egy nagy tűzhely foglalta el, bent ágyak, ládák, az ágyak előtt székek és egy elfüggönyözött polc. A bejárattal szemben egy nagyobb ládán buddhaszobrok. Az ágyakon gyapjútakarók és állatbőrök.





Mint elmondották itt is több család él együtt, valamennyien rokonok. Főként juhokat, szarvasmarhákat és kecskéket legeltetnek. A hatalmas többszáz kilométeres határban széjjeljárva vándorolnak ezek a pásztorcsaládok. Vadászterületük egy szumunt alkot - egy-egy mongol megye nagyobb Magyarországnál.
De vajon hogyan küzdötték le az analfabetizmust ilyen körülmények között? Hogyan járnak a gyerekek iskolába? Minden szumun-központban van 7 osztályos, néhol már 10 osztályos általános iskola, esetleg középiskola is. Az internátus egy vagy több nagy sátor, és ősztől tavaszig itt laknak a messzebbről jött gyerekek. A közelebbiek naponta otthonról mennek iskolába - természetesen lóháton.
És aki megbetegszik, hogyan jut orvoshoz? Ahogy végignézek a végtelen pusztaságon el sem tudom képzelni, hogyan lehet itt orvost elérni vagy éppenséggel a beteget megtalálni... Ha valaki megbetegszik, hallatszik a válasz, egy családtag lóra kap, és elmegy a járási központba a felcserért.





Ugyan mennyi húst fogyaszt egy mongol atyafi egy esztendőben? 92 kilogrammot! Tej és tejtermékekből az egy évre és egy főre jutó fogyasztás 176 kg. 924 és fél millió báránybőrt, 2 milliárd 232 millió kecskebőrt és csaknem 20 ezer tonna gyapjút termelnek (akkori adatok - a bejegyző). Nem azért mondtam el ezeket az információkat, hogy bárkinek is a memóriáját terheljem, de ezek olyan jellegzetesen óriási számok, amelyek e nagyon egyszerű de viszontagságos nomád élet óriási produkcióját is reprezentálják.
Amikor megállunk a különböző koloránsú, tarkabarka növényekkel színezett réten, a bódító virágillat, a tiszta magaslati levegő, a kék ég, a szikrázó és e nagy magasságban mégis nagyszerűen elviselhető napsütés és a lépten-nyomon található havasi gyopár csodálatos élményt nyújt...

2010. május 17., hétfő

Mongólia 5. (Az utazó)


UTAZÁS MONGÓLIÁBA (V.)




Nagy izgalommal vártuk a továbbutazást, hogy meglátogassunk néhány jurta-települést: megismerjük az állattenyésztők életét. Az ulanbatori műút nem sokáig tartott, hamarosan csak a hidak no meg a villany és távírópóznák jelezték, hogy merre is van az út. A hatalmas sztyeppe kísérte autónkat mindkét oldalról és a zöldellő, füves, kissé hullámos végtelen mező.





Az egyhangú tájból hatalmas kopár sziklák bukkantak elő. Amikor egy-egy rövid pihenőre kiszálltunk, megcsapott a tavaszi sztyeppe virágainak erős illata. A távolban a dombhajlatok között hol néhány kecske, hol legelésző tevék tűntek elő. A dombok soha meg nem unható változatossága mellett egyre inkább észreveszi az ember, hogy maga a végtelen puszta is percről percre változik. Mindez pedig benne ül valami hatalmas nagy távlatban, amit a körülmagasló messzi hegyek zárnak le valahol, valahol a távolban...





Először a taxiállomást értük el. Ha csak néhány jurtával is találkoztunk, mindenütt megtalálható volt néhány kipányvázott és indulásra bármikor kész, felnyergelt ló. Bár egyik-másik jurta mellett már motorkerékpárt is láttam, mint a modernebb és gyorsabb, de semmi esetre sem biztonságosabb közlekedési lehetőség reprezentánsát.





Íme az első vándorfalu, amit érintettünk. Mindössze néhány jurtából és több deszákából hevenyészve összetákolt bódészerű épületből állt. Három család lakott itt, akik több mint ezer állatot legeltettek, gondoztak. Rokoncsaládok, és jól megférnek egymás mellett. Amikor a legelő már nem ad elegendő táplálékot az állataiknak, egyszerűen továbbállnak, mindig a jobb legelőjű helyre vándorolnak. A jurtában a családtagok laknak, de télvíz idején külön helyet szorítanak itt az újszülött és szopós állatoknak is vagy éppenséggel egy másik jurtában helyezik el azokat. A fából összetákolt építmények szintén az állatok védelmét szolgálják.





Amint látjuk, jakfogattal gyűjtik össze a kifejt tejet. Nagyon szerettük volna belülről is megnézni ezt az igazi nomád jurtát, de a lakóik nem voltak túlságosan vendégszeretők. Az asszony, aki a sátor mellett egy bográcsban főzte az ebédet, közeledésünkre beszaladt a jurtába, úgyszintén a gyerekek is, azután mongolné résre húzta a bejárati függönyt, és onnan figyelte a távozásunkat. Úgy látszik, azt sem bánta, ha megég a bográcsban az étel, mert addig nem bújt elő, amíg nem szívódtunk fel...

2010. május 16., vasárnap

Mongólia 4. (Az utazó)


UTAZÁS MONGÓLIÁBA (IV.)
(Folytatás)





A gyerek már 7 éves korban elkerült a háztól, levágták a haját, új nevet vett fel és lámatanítvány lett. Megannyi bot tört el a hátukon, míg megtanulták a sok-sok imát és varázsformulát. A lámák nagy része az első vizsga után is bent maradt a kolostorban, mert az nagyobb biztonságot nyújtott.





Tízéves munka várta azokat, akik bírták az újabb szellemi megerőltetést igénylő tanuló éveket. Ennek leteltével fogadalmat tettek a 10 parancs és 40 szerzetesi szabály betartására és felszentelték őket. Ekkor felölthették a piros köpenyt és a sárga föveget. A teológiai főiskolák elvégzése újabb 5-10 esztendőt igényelt, amire sokszor Tibetben került sor.





Ha sok a bűnöd, csak szorgalmasan forgasd az imamalmokat, sok érdemet lehet így szerezni a következő életre, miután a lámaizmus is hisz a lélekvándorlásban. Ezekbe a rézkorongokba egy papírszeletet helyeznek, melyre egy fohász van feljegyezve: OM MANI PADME HUM felírással. Nos, ezt a fohászt minél többször elmondod, annál több érdemet szerzel, de lehet gépesíteni is eme imát, íme: ugyanis ahányszor megfordul a korong vagy egyszerre több korong is, annyi fohász jut el az égbe.





Ha pedig már sokszor lekorongoztad vagy elmondtad a szent szöveget, nyugodtan és félelem nélkül odaállhatsz a vicsorító démonoroszlán mellé, nem eshet bajod.





Talán kell néhány szót ejteni az utolsó kánról, Bogdo Gegenről, aki előbb ténylegesen viselte az egyházi és világi hatalmat Mongóliában, majd 1922-től a haláláig csak névlegesen. Amikor beléptünk a Vallástörténeti Múzeum ajtaján, összerezzentem! Az ajtó mellett egy merev arcú, semmibe vesző tekintetű, mozdulatlan férfi ült.
A szemben levő ablakon beeső fénysugár megvilágította aranyos, lakkszerű lárva arcát, vállára boruló köpenyét. Csak amikor jobban megnéztem, akkor derült ki számomra, hogy egy múmia. Az utolsó Bogdo Gegen lakkozott, aranyozott múmiája ült a trónszéken.
A főpap nem volt igazi jellem, erről már az előbbiek során tétetett említés. Amikor megnéztük a nagy láma Bogdo Gegen lakosztályát, elámultunk a nagy gazdagságon. Itt volt arannyal és elefántcsonttal terhes trónszéke, gyönyörű ruhái és fövegei neki is és feleségének is - minden alkalomra más és más. Rafinált kéjencségére jellemző, hogy hálószobája fala az ágya körül és a mennyezeten is metszett üveggel volt fedve. Első felesége 1923-ban halt meg, ő pedig haladéktalanul elvett egy 20 esztendős leányt, akivel 8 hónapig élt házaséletet, mert 1924-ben meghalt a kéjenc főpap.
Palotáját a halála után bezárták, és néhány év múlva múzeumként nyitották meg. Azóta nincsen utóda a trónon.





Az öreg, már 60 év körüli vagy ennél jóval idősebb lámák utánpótlására engedélyezték a lámahivatás tanítását több fiatalembernek is. Ezek híján már megszakadt volna a szent könyvek olvashatóságának a lehetősége, a tudományt is képviselő vallástörténet is kihalna, és nem utolsósorban megszűnne Ulan Bator egyik legnagyszerűbb idegenforgalmi attrakciója... de ezért a kijelentésemért ezúton is tisztelettel kérek elnézést a mongol polgároktól...

2010. május 15., szombat

Mongólia 3. (Az utazó)


UTAZÁS MONGÓLIÁBA (III.)
BOGDO GEGEN KÁN PALOTÁJA




Már messziről impozáns látványt nyújt e hatalmas fából készült (egyetlen szeg sincs benne) színes pagodákból álló épületcsoport, mely Bogdo lakhelyéül szolgált. Előbbi időkben a gegen volt a legmagasabb egyházi és világi méltóság Mongóliában...
Az épületek más és más célt szolgáltak: házikápolna, fogadóház, könyvtár, lakóház stb.
Az ajtó előtt néhány méterrel (mint ahogy a régi mongol bejáratokra jellemző) egy mítikus domborművekkel díszített fal állott, mely azt a célt szolgálta, hogy a gonosz szellem ne tudjon "egyből" betörni a házba, hanem annak nekiütődve, megkerülve...





Nézzük meg közelebbről a kapukat őrző démonokat! A lámaizmus nagyon szereti a rémségeket. A templomban is sok-sok kép és szörnyszobor fogad. Egyik rémség szájából 4 hatalmas fehér fog mered elő, sötétkék arcában nem kettő hanem három szem villogott. Némelyik rémnek állatfeje volt, másiknak emberarca. Akadt olyan, amelynek csőrében rengeteg nagy kígyó tekergett. Ahogy hátrébb léptem, rút fekete öregasszony vezetésével fegyveres démonok csapata, villogó szemű és üres koponyák, rémséges fegyverekkel felövezett óriások vettek körül.
- Micsodák ezek? - kérdeztem a főlámát.
- CAM maszkok! - felelte.





No, de ha belépett a kapun a mongol hívő, újabb félelmetes látvány fogadta a kapu csarnokában, ahol jobbra-balra 2 embernyi magasságú, hatalmas, dülledt szemű, vicsorgó istenszobor taposott apró embereken... összeroppantva a belépő utolsó kételyeit is az istenség mindenható fölényével szemben. Ezek az istenek mind más feladat ellátását szolgálták: művészetek, a láthatatlan veszedelmek ellen, katonai támadás ellen, gazdagító hatású stb. Úgy gondolom, mindez inkább a lámák célját szolgálta a megfélemlítés eszközét adva a kezükbe.





A templomban a falakat sok-sok finom selyem díszítette, rajtuk mítikus jelenetek, istenek képei, buddhák...
Megmutatták a legnagyobb és legdekoratívabb Buddha-szobrot, amely előtt Bogdo imádkozni szokott, de a vitrinek alatt mindenfelé rengeteg arany-, ezüst- és rézbuddhát láthattunk, a buddhizmus számos országából.





A templomudvaron a lámákat látjuk. A forradalom előtti időszakban 800 kolostor volt Mongóliában, és minden család köteles volt egy fiút lámának adni a kolostorba. A lámák száma 40 ezerre rúgott, és e heretársadalmat éppen az amúgy is szegény népnek kellett eltartania.

2010. május 14., péntek

Mongólia 2. (Az utazó)


UTAZÁS MONGÓLIÁBA (II.)
LÁTOGATÁST TESZÜNK A LÁMA-KOLOSTORBAN





A templom bejárata előtt két oldalon egy-egy deres előtt éppen mongol atyafiak imádkoztak, kezüket a fejük fölé emelve fohászkodtak röviden, majd megszámlálhatatlan fekvőtámaszt végeztek a "deresen", amíg észre nem vették, hogy fényképezzük őket, mert ekkor sértődötten mormoltak felénk valamit és eltűntek...





A templom oldalán több sorban imakorongok sorakoztak, amiket szorgalmasan forgattak a hívők. A turisták is beszállnak néhány perdülőre, mert úgy vélik, talán éppen így alapozzák meg a szerencséjüket, kedvében járva ezeknek az idegen isteneknek...
A templomudvar közepén áll egy jurta, mely a főláma rezidenciája. Csoportunk ide is hivatalos volt. A fősátor kapujánál egy sárgaruhás szolgaláma várt, és ő vezetett be bennünket nagy hajlongások közepette az apát díszes sátrába.
Odabent ugyancsak félhomály és tömjénszag, körös-körül kényelmes kis székek voltak. A szolgaláma tálcákat hozott aprósüteménnyel és cukorral kínált bennünket. Elmondotta, hogy az élet újra meg újra megújul, és a halál után újabb formában újjászületik az ember. Ebből az örök körforgásból csak a buddha-tan vezetheti ki a tévelygőt. Az élet körforgását pedig három méreg tartja mozgásban, mely minden bűn alapja és gyökere: az ostobaság, a gyűlölet és a vágy.
Ezután az idős láma megmutatott néhányat a templom kincseiből: különleges zászlókat, szép szobrokat, érdekes könyveket tibeti írással.
Megnéztük az oltárt és jópár istentiszteleti tárgyat is, közöttük a mennykő szimbólumot. Ez egy középen ezüst fogantyúval ellátott rúd, két végén 2-2 karika, mely ugyancsak díszes ezüst berakásokkal dekorált. A másik nagyon fontos buddhista szimbólum az ezüstcsengő.
Elmondta, hogy a lámaista hívő számára a világ 6 birodalomra oszlik: az istenek, a szellemek illetve démonok, az emberek, a szörnyek, az állatok és a pokol birodalmára. Hosszas elbeszélése valóban nagyon érdekes volt. A 10 főbűn közül csak az élet kioltását említem meg, mely nemcsak az emberre vonatkozik, de az állatokra is. Itt eszembe jutottak a jurta patkányai, melyek motoszkálásától még aludni sem lehetett...





A templom fából készült, pagodaszerű, azon vagy abban egyetlen szög nem található, itt minden fából van. A templom belseje már 300 éve teljesen ilyen mint mostani állapotában...
Elöl van az oltár, kétoldalt ülnek a lámák, piros általvetőben. Öregek és kövérek... Elöl ül a főláma, ő végzi a ceremóniát.
Minden láma előtt mongol írással telirótt, megsárgult és a sok használattól már rojtos szélű kartonlapok, erről énekelnek, majd mormolnak egyhangúan monoton imákat. Egészen romantikusan hatott, amikor néha-néha kevesebb láma zümmögött, aztán hamarosan egyik-másik - bizonyára valaminő szabályos rendben, amit mi alig tudtunk egy látogatáskor érzékelni - mélyebb vagy éppen magasabb hangon egy-egy skálát "belevágott". Minden imaszakasz után csengettek és doboltak...





A templom zászlókkal volt teli, az oltár előtti asztalon pedig számos szantálrudacska füstölgött meg egyéb kegytárgy állott.
A szekrényekben körös-körül rengeteg buddha- és más istenszobor "figyelte" a hívőket.
Egyszercsak a főláma felkelt a székéből, és az oltár felé fordulva - szent szavak állandó mormolása közben - egy kosárból magvakat szórt szét, majd valamiféle koronafélét helyezett a kosárra. Ezzel egyidőben, majd később is az éneklés közben minden láma a jobb kezével időnként olyan ritmikus modulatot tett, mintha az ég felé magot szórna.
Nem lehet ezt a misztikus élményt, hatást leírni, amit ott és akkor mindannyiunkra, rám és - amint láttam - a társaimra is gyakorolt ez a titokzatos környezet...




Bizonyára a hívők számára sem marad hatástalan e misztikum, mert a templom udvarán szorgalmasan vezekel néhány atyafi, a dereshez vagy edzőpadhoz hasonló deszkára lehasalva majd felkelve számtalanszor megismétli az aktust... amíg észre nem veszi, hogy az idegen "eretnekek" éppen fényképezik vagy filmezik...
Érdekes, hogy fiatalokat nem láttunk a vezeklők között...
Mások a lelki megkönnyebbülés könnyebb és egyszerűbbnek tűnő módját választották, amikor az udvaron elhelyezett számos korongszerű imamalmot pörgették rendületlenül, miközben imákat mormoltak...