"Messze vezetne még csak felvillantani azt a rengeteg megoldandó feladatot, ami pályánk során várt ránk. Mi voltunk a legfiatalabb "doktor urak", akik 1949 kegyetlenül hideg telén részt vettünk az ország teljes tyúkállománya baromfipestit elleni immunizálásában. Mi még küszködtünk a száj- és körömfájás, a sertéspestis, az orbánc és egyéb járványokkal. A mi korosztályunk még rengeteget kínlódott a megfelelő feltételek nélkül létrehozott téesz állományokban a "felnevelési betegségekkel" szakmai elhívatottságból, de azért is, mert ahol az átlagon felüli volt az elhullás, bizonyos szervek kezdtek érdeklődni, hogy mi is volt ennek az állatvosnak az apja? A már békésebb korban aktív résztvevői voltunk a gümőkór és brucella, valamint az Aujeszky-betegségtől való mentesítésnek. Könyveket töltene meg a közben szerzett rengeteg élményeink sorozatának ismertetése. Átéltük a háborút, a rendszerváltozásokat, az állategészségügyi szolgálat több átszervezését. Sokrétű és mindig teljes odaadást kívánó munkánk mellett tisztességes megélhetést tudtunk biztosítani családunknak, s igényes pályákra állíthattuk gyermekeinket.
Minden okunk megvan az örömre akkor is, ha arra gondolunk, hogy a mi életkorunk (hölgyeim ne figyeljenek!) 82-86 év közötti, s ez mintegy 14-18 évvel több, mint hazánkban férfiak nem egészen 68 éves átlagéletkora. Ugy elhiszik, hogy nem jó érzés az országos életkor-fa szinte legfelsőbb ágain állni, még akkor sem, ha onnan már hamar elérhető a mennyeknek országa? Vajon mire vezethető vissza a mai magyar férfiátlag és a mi életkorunk ilyen jelentős különbsége? Azt hiszem, a kérdés általánosságban megválaszolhatatlan, de bizonyára benne van ebben szüleink féltő gondoskodása, életmódjuk lenyomata, egyetemi felkészítésünk kiemelkedően magas szakmai és etikai szintje, a pályánkkal járó rendszeres és igényes fogalaltosság, a folyamtos munkavégzés, és a legfontosabb: feleségünk jó megválasztása. Közismert az állatorvos-feleségekre háruló sok feladat: a nyugodt családi légkör biztosítása, gyermekeink felnevelése, a ránk való vigyázás, testi és lelki karbantartásunk és így tovább. Bízunk benne, nagyon szeretnénk, ha e rengeteg feladat ellenére az állatorvos-feleségek osztanák az egyik színdarabban a férje cipőjét pucoló Tolnay Klári ütemesen mondott szavait: "megéri, megérti". Köszönjük nekik, amit értünk, családunkért tettek, s kérjük őket, hogy egyre nyűgösebbé váló további életünk során is legyenek istápolóink.
Na de bízzunk a még előttünk álló időben, élvezzük életünk megérdemelt gyümölcseit, törődjünk többet családunkkal, pótoljuk mindazt, amit velük szemben elmulasztottunk, hisz' most már jut rá, kell jusson rá időnk. Semmiképpen ne parentáljuk el magunkat, mert az a legtöbb, amit magunk ellen tehetünk. Útrtavalóul tartsuk emlékezetünkben volt évfolyamtársunk, Lenkovics Laci nagy pátosszal, sokszor elmondott, hosszú litániája utolsó sorait:
Minden okunk megvan az örömre akkor is, ha arra gondolunk, hogy a mi életkorunk (hölgyeim ne figyeljenek!) 82-86 év közötti, s ez mintegy 14-18 évvel több, mint hazánkban férfiak nem egészen 68 éves átlagéletkora. Ugy elhiszik, hogy nem jó érzés az országos életkor-fa szinte legfelsőbb ágain állni, még akkor sem, ha onnan már hamar elérhető a mennyeknek országa? Vajon mire vezethető vissza a mai magyar férfiátlag és a mi életkorunk ilyen jelentős különbsége? Azt hiszem, a kérdés általánosságban megválaszolhatatlan, de bizonyára benne van ebben szüleink féltő gondoskodása, életmódjuk lenyomata, egyetemi felkészítésünk kiemelkedően magas szakmai és etikai szintje, a pályánkkal járó rendszeres és igényes fogalaltosság, a folyamtos munkavégzés, és a legfontosabb: feleségünk jó megválasztása. Közismert az állatorvos-feleségekre háruló sok feladat: a nyugodt családi légkör biztosítása, gyermekeink felnevelése, a ránk való vigyázás, testi és lelki karbantartásunk és így tovább. Bízunk benne, nagyon szeretnénk, ha e rengeteg feladat ellenére az állatorvos-feleségek osztanák az egyik színdarabban a férje cipőjét pucoló Tolnay Klári ütemesen mondott szavait: "megéri, megérti". Köszönjük nekik, amit értünk, családunkért tettek, s kérjük őket, hogy egyre nyűgösebbé váló további életünk során is legyenek istápolóink.
Na de bízzunk a még előttünk álló időben, élvezzük életünk megérdemelt gyümölcseit, törődjünk többet családunkkal, pótoljuk mindazt, amit velük szemben elmulasztottunk, hisz' most már jut rá, kell jusson rá időnk. Semmiképpen ne parentáljuk el magunkat, mert az a legtöbb, amit magunk ellen tehetünk. Útrtavalóul tartsuk emlékezetünkben volt évfolyamtársunk, Lenkovics Laci nagy pátosszal, sokszor elmondott, hosszú litániája utolsó sorait:
"Nem az a halál, mikor a gyászkocsi a temetőbe visz,
s az sem a halál, mikor más sirat;
hanem az a halál, mikor még itt vagyunk,
s magunk siratjuk önmagunk."
s az sem a halál, mikor más sirat;
hanem az a halál, mikor még itt vagyunk,
s magunk siratjuk önmagunk."
Köszönöm figyelmeteket!"
Dr. Mészáros János
(állatorvos, egyetemi tanár, az MTA tagja)
(állatorvos, egyetemi tanár, az MTA tagja)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése