CARTŐES POSTAIS BRAZÍLIÁBÓL (I/3.)
Vasárnap van. Vidám, táncos csoporttal találkozunk. A városban az utcákon ropják az emberek, a fiatalok - kettesével, csoportosan vagy éppenséggel ahogy adódik. Közben énekelnek, kurjongatnak. A lábak rángatóznak, az ülepek himbálóznak, a karok dionizoszi mozdulattal a magasba lendülnek. Hát ez valóban jó kedélyű népség! Fehérek és feketék egyaránt...
Ha pedig poros lesz a cipőd, sose bánd! Az utcasarkon ott áll a trónus, melybe beülhetsz mint valami nagyúr. Melletted egy padon a cipőpucolás tudományának minden kelléke, kefék, fényesítő ruhák, sok-sok különféle kenőcs, cipőpaszta áll készenlétben, hogy a szakember segítségével néhány cruzeiróért olyan fényes legyen a lábbelid, mintha most vásároltad vagy most készült volna újonnan. Az eszközök és a szerek mennyisége és minősége pedig az üzem rangját is reprezentálja. A mester pedig lélegzetelállító gyorsasággal keni, keféli, dörzsöli a topánkádat, hogy a végén nem ismersz rá az újjávarázsolt cipődre. Pedig a 38 fokos hőségben ugyancsak szakad a veríték a mester homlokáról.
Milyen jóleső érzés volt látni, hogy Brazíliában ilyen gyors és eredményes a munkatempó! Hol vagyunk mi ehhez? De mindezt csak addig hiszed így, amíg elérsz a másik utcasarokra, ahol éppen a járdát javítják. És egyszeriben otthon érzed magad - már a munkatempót tekintve.
Egy melós szépen, lassan, komótosan dolgozik, nehogy baja essen a nagy hőségben, a többiek pedig csak téblábolnak körülötte, figyelik, ellenőrzik, mert ugyebár csak így lehet eredményes, jó munkát végezni. Az azonban igaz, hogy izzasztó a hőség és mi is csak alig vánszorgunk a forró aszfalton, a rekkenő napsütésben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése