MAGYAR ÁLLATORVOSOK LAPJA 1996. ÁPRILIS
DR. RADNAI ISTVÁN
Született 19xx. július 11-én Szücsiben. Az egyetem elvégzése után (1952) a Zala megyei Surdra került körállatorvosnak, majd többféle beosztásban is dolgozott. Letenyén járási főállatorvosként, Kaposváron mint vezető szakállatorvos a Mesterséges Termékenyítő Főállomáson, majd 1967-ben Belvárdgyulára került tsz-üzemi állatorvosnak. Innen ment nyugdíjba, és egy bt.-n belül magánállatorvosként működik tovább.
Több mint 20 esztendeje szerkeszti a "Kistermelők Lapjá"-ban az "Olvasó kérdez - az állatovos válaszol" rovatot.
1966 óta rendszeresen publikál. A MÁL-ban 27, német állatorvosi lapokban (Tierärztliche Umschau, Deutsche Tierärztliche Wochenschrift) 2 dolgozata, hazai szaklapokban (Baromfitenyésztés, Magyar Mezőgazdaság, Iparszerű Hústermelés, Kistermelők Lapja) pedig 289 ismeretterjesztő írása jelent meg.
1994-ben került kiadásra egy könyve, "Állatról emberre terjedő betegségek" címmel.
Amikor az eset történt, pályakezdő állatorvosként "új ember" voltam a vadregényes zalai erdők közötti kis faluban, ahol akkortájt még villany sem volt.
Egy nyár végi napon M. községbe hívott egy fuvaros azzal, hogy nagyon beteg két lova. Megérkezésemkor mindkét ló valóban nagyon "elesett" volt: kötőhártyájuk sárgásan elszíneződött, és időnként sötét barnavörös vizeletet ürítettek. Egyikükön a mellkas alja és mindkét hátulsó láb a csánktól lefelé nagy fokban duzzadt volt.
Amint a gazda elmondta, az állatok már 2-3 napja ilyen állapotban voltak, de pénzhiány miatt nem hívott eddig állatorvost. Amikor azonban látta, hogy "vért vizelnek", megijedt, és nem mert tovább várni. "Ha nem tudom a lovakat befogni, még kenyerünk se lesz télre" - tette hozzá csendesen a gazda. "Ugyanígy volt a bátyám két lova is, melyek mérgezésben pusztultak el két éve a faluban" - jegyezte meg a szomszéd, aki közben átjött a fiával együtt segíteni, ha kell valami.
Hát ilyen, nem éppen ideális és biztató körülmények között kezdtem a "vizsgálódást". Amikor egy okosnak látszó gondolatom támadt a diagnózist illetően, máris eszembe jutott az ellenérv. Ilyen a tapasztalatlanság. Közben a körbeállók minden mozdulatomat figyelték. Mint a szigorlaton, de ez sokkal keményebb volt. Itt nem volt mentő kérdés.
"Milyen takarmányt etet?" - kérdeztem. "Az utóbbi időben a tarlóról kaszált zöldet etettem, mert nagyon szűkében vagyok a takarmánynak" - mondta a gazda. És ekkor az előkészített takarmányban "bőviben" megláttam azt a sárga virágot, amit egynyári szélfűnek (Mercurialis annua) neveznek. És most beugrott MÓCSY professzor úr kitűnő gyakorlatias előadása a növények mérgező hatásáról. De ennél több nem jutott eszembe.
Rápattantam hát a motoromra - azzal, hogy gyógyszerért megyek -, és rohantam a lakásomra izgatottan keresve a belgyógyászati jegyzeteimet. Akkor új Mócsy-könyv még nem volt, a régi meg már nem volt kapható - a füzetbe jegyzeteltünk. A tüneteket megtaláltam, de a gyógyításról semmi. Ekkor jutott eszembe, hogy a MÁL egyik számában megjelent egy cikk a takarmánymérgezésről. Óriási megkönnyebbülést jelentett, mikor megtaláltam.
Irány a 15 km-re lévő gyógyszertár, majd a lakásomra visszatérve a benzintankra tettem a táskát, a nyakamba az orrnyelőcső szondát, a beöntőkannát pedig a hátamra véve "felszerelkeztem". A lovakat elláttam, ahogy a Lapban olvastam (keserűsó, élesztő, szőlőcukor, szíverősítő, vitamin), majd a következő napokon a kezelést részben megismételtem.
Szerencsém volt, mert mindkét ló meggyógyult. Járva a községeimet, többször is találkoztam a fuvarosommal, aki mindannyiszor akkorát köszönt, hogy majdnem lerepült a sapka a fejéről. De az eset megalapozta szakmai megbecsülésemet is. Hát ez volt kezdő pályafutásom egyik legverejtékezőbb és ugyanakkor legörömtelibb esete. Egy kemény pótszigorlat, élőben.
Azóta is rendszeresen járatom a Magyar Állatorvosok Lapját, és több mint 40 éve valamennyi példány évfolyamonként, mutatós kötésben könyvtáram központos helyén díszeleg.
Több mint 20 esztendeje szerkeszti a "Kistermelők Lapjá"-ban az "Olvasó kérdez - az állatovos válaszol" rovatot.
1966 óta rendszeresen publikál. A MÁL-ban 27, német állatorvosi lapokban (Tierärztliche Umschau, Deutsche Tierärztliche Wochenschrift) 2 dolgozata, hazai szaklapokban (Baromfitenyésztés, Magyar Mezőgazdaság, Iparszerű Hústermelés, Kistermelők Lapja) pedig 289 ismeretterjesztő írása jelent meg.
1994-ben került kiadásra egy könyve, "Állatról emberre terjedő betegségek" címmel.
Sztori egy kezdő állatorvos naplójából
Amikor az eset történt, pályakezdő állatorvosként "új ember" voltam a vadregényes zalai erdők közötti kis faluban, ahol akkortájt még villany sem volt.
Egy nyár végi napon M. községbe hívott egy fuvaros azzal, hogy nagyon beteg két lova. Megérkezésemkor mindkét ló valóban nagyon "elesett" volt: kötőhártyájuk sárgásan elszíneződött, és időnként sötét barnavörös vizeletet ürítettek. Egyikükön a mellkas alja és mindkét hátulsó láb a csánktól lefelé nagy fokban duzzadt volt.
Amint a gazda elmondta, az állatok már 2-3 napja ilyen állapotban voltak, de pénzhiány miatt nem hívott eddig állatorvost. Amikor azonban látta, hogy "vért vizelnek", megijedt, és nem mert tovább várni. "Ha nem tudom a lovakat befogni, még kenyerünk se lesz télre" - tette hozzá csendesen a gazda. "Ugyanígy volt a bátyám két lova is, melyek mérgezésben pusztultak el két éve a faluban" - jegyezte meg a szomszéd, aki közben átjött a fiával együtt segíteni, ha kell valami.
Hát ilyen, nem éppen ideális és biztató körülmények között kezdtem a "vizsgálódást". Amikor egy okosnak látszó gondolatom támadt a diagnózist illetően, máris eszembe jutott az ellenérv. Ilyen a tapasztalatlanság. Közben a körbeállók minden mozdulatomat figyelték. Mint a szigorlaton, de ez sokkal keményebb volt. Itt nem volt mentő kérdés.
"Milyen takarmányt etet?" - kérdeztem. "Az utóbbi időben a tarlóról kaszált zöldet etettem, mert nagyon szűkében vagyok a takarmánynak" - mondta a gazda. És ekkor az előkészített takarmányban "bőviben" megláttam azt a sárga virágot, amit egynyári szélfűnek (Mercurialis annua) neveznek. És most beugrott MÓCSY professzor úr kitűnő gyakorlatias előadása a növények mérgező hatásáról. De ennél több nem jutott eszembe.
Rápattantam hát a motoromra - azzal, hogy gyógyszerért megyek -, és rohantam a lakásomra izgatottan keresve a belgyógyászati jegyzeteimet. Akkor új Mócsy-könyv még nem volt, a régi meg már nem volt kapható - a füzetbe jegyzeteltünk. A tüneteket megtaláltam, de a gyógyításról semmi. Ekkor jutott eszembe, hogy a MÁL egyik számában megjelent egy cikk a takarmánymérgezésről. Óriási megkönnyebbülést jelentett, mikor megtaláltam.
Irány a 15 km-re lévő gyógyszertár, majd a lakásomra visszatérve a benzintankra tettem a táskát, a nyakamba az orrnyelőcső szondát, a beöntőkannát pedig a hátamra véve "felszerelkeztem". A lovakat elláttam, ahogy a Lapban olvastam (keserűsó, élesztő, szőlőcukor, szíverősítő, vitamin), majd a következő napokon a kezelést részben megismételtem.
Szerencsém volt, mert mindkét ló meggyógyult. Járva a községeimet, többször is találkoztam a fuvarosommal, aki mindannyiszor akkorát köszönt, hogy majdnem lerepült a sapka a fejéről. De az eset megalapozta szakmai megbecsülésemet is. Hát ez volt kezdő pályafutásom egyik legverejtékezőbb és ugyanakkor legörömtelibb esete. Egy kemény pótszigorlat, élőben.
Azóta is rendszeresen járatom a Magyar Állatorvosok Lapját, és több mint 40 éve valamennyi példány évfolyamonként, mutatós kötésben könyvtáram központos helyén díszeleg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése