2009. november 24., kedd

Beleolvashattam a naplójába 5.

NEM VOLT KÖNNYŰ AZ ÁLLATORVOS MUNKÁJA

Az eset már több évtizede történt. Bornogós, hűvös, decemberi vasárnap délután volt. Kellemes meleget árasztva duruzsolt a tűz (az akkori) cserépkályhánkban.
Komfortos békés nyugalmunkból riasztott fel bennünket a telefon éles csörgése. Ellend községből hívott egy gazda, hogy a tehene nem tud megelleni. Már egy órája "vajúdik". A faluban az ellető ember (aki az egyszerű elléseknél segíteni szokott) megnézte, hogyan fekszik a borjú a tehénben, de sem a borjú fejét nem érzi, sem pedig a magzat lábait nem találja, noha tudvalévő, hogy először ezek nyomulnak előre a szülőútban.
Előre kell bocsátanom, hogy akkortájt nem volt megszervezett állatorvosi ügyelet, csak a szabadság idején volt szabad elhagyni az állatorvosi körzetet, vagy pedig akkor, ha az ember megkérte valamelyik "szomszéd" kollégáját a helyettesítésre.
El kellett hát sürgősen mennem. Átöltöztem a munkához, a Trabant kocsimba beraktam a várhatóan szükséges szülészeti műszereket, és már kissé sötétedett, amikor elindultam a lakásomtól kb. 12 km-re fekvő községbe.
Bizony jó szolgálatot tett akkor az azóta sokszor "pocskondiázott" kiskocsi, mert be tudtam vele állni a gazda udvarába, közvetlenül az istállóajtóba, ahol a tehén valóban már nagyon erőlködött a szüléshez készülődve. De a borjút a rendellenes fekvése miatt nem tudta kitolni, ám a fej és láb "hiányában" segíteni nem lehetett neki.
Nem untatlak, Naplóm azzal, hogy részletesen leírjam a műtét mozzanatait: azt a kemény kétórás munkát, amit bizony nyakig véresen végeztem, amíg végre sikerült a borjú fejét és a lábait a szülőútba igazítanom, majd azokra hurkot kötve az állatot életképesen a világra segíteni.
Megvártam, amíg némi támolygás után lábraállt a kis hasított körmű, és kereste az anyja tőgyét, mert ez jelentette a sikeres műtét befejezését.
Ekkor ért a meglepetés! Amíg én bent dolgoztam és rendbeszedtem magam: a nagyjából 3 óra alatt akkora hó esett, hogy vastag fehér lepellel vont be mindent. S közben folyamatosan óriási pelyhekben "szakadt" tovább. Bár a gazda felajánlotta, hogy töltsem náluk az éjszakát - de akkor még nem volt mobiltelefon -, nem akartam, hogy az otthoniak aggódjanak. Elindultam hát a nagy hóban, hóesésben.
A faluban még csak-csak eligazodtam a villanyoszlopok mentén, amikor azonban elhagytam a falut, nagyon vigyáznom kellett, hogy a vastag fehér hóval fedett útvonalat követni tudjam.
Talán 3 kilométernyi utat csúszkáltam, amikor a borospincék környékén becsúsztam az árokba. Nem nagy árok volt, így sem a kocsinak, sem nekem bajom nem történt. Ki is tudtam szállni az autóból, de a kissé megdőlt Trabant a nagy hóba fúródott. Nos, moccanni sem tudtam, miközben a hó minden stressz nélkül továbbra is nagy pelyhekben ritmusosan záporozott.
Ekkor már nemcsak kimerült, de kétségbeesett is voltam. Egyszeriben felvillanyozott azonban, amikor énekhang csapta meg a fülemet. Miután nem messze voltak a pincék, a nagy hóban "csoszogva", a hang irányába lépkedve megtaláltam a hang forrását!
Három atyafi kóstolgatta az ellendi hegy levét, és énekelgettek kissé borgőzös akcentussal. Meglepődtek, amikor ajtót nyitottam rájuk, de elmondtam nyomasztó gondomat, ők pedig készségesen segítettek a kis csúfolt Trabantot kiemelni az árokból, a már méteres hóból.
Csaknem hajnalodott mire hazaevickéltem, ez a nap azonban végleg megmarad az emlékezetemben, amit elsődlegesen nem a komplikált műtét megoldása és a gazda öröme felett érzett sikerélmény táplált, hanem az, hogy ennyi viszontagság között épségben sikerült hazajutnom.
Az ilyen és számtalan hasonló történet is hozzátartozott az állatorvos mindennapos munkájához.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése