NEM VOLT KÖNNYŰ AZ ÁLLATORVOS MUNKÁJA
Az eset már több évtizede történt. Bornogós, hűvös, decemberi vasárnap délután volt. Kellemes meleget árasztva duruzsolt a tűz (az akkori) cserépkályhánkban.
Komfortos békés nyugalmunkból riasztott fel bennünket a telefon éles csörgése. Ellend községből hívott egy gazda, hogy a tehene nem tud megelleni. Már egy órája "vajúdik". A faluban az ellető ember (aki az egyszerű elléseknél segíteni szokott) megnézte, hogyan fekszik a borjú a tehénben, de sem a borjú fejét nem érzi, sem pedig a magzat lábait nem találja, noha tudvalévő, hogy először ezek nyomulnak előre a szülőútban.
Előre kell bocsátanom, hogy akkortájt nem volt megszervezett állatorvosi ügyelet, csak a szabadság idején volt szabad elhagyni az állatorvosi körzetet, vagy pedig akkor, ha az ember megkérte valamelyik "szomszéd" kollégáját a helyettesítésre.
El kellett hát sürgősen mennem. Átöltöztem a munkához, a Trabant kocsimba beraktam a várhatóan szükséges szülészeti műszereket, és már kissé sötétedett, amikor elindultam a lakásomtól kb. 12 km-re fekvő községbe.
Bizony jó szolgálatot tett akkor az azóta sokszor "pocskondiázott" kiskocsi, mert be tudtam vele állni a gazda udvarába, közvetlenül az istállóajtóba, ahol a tehén valóban már nagyon erőlködött a szüléshez készülődve. De a borjút a rendellenes fekvése miatt nem tudta kitolni, ám a fej és láb "hiányában" segíteni nem lehetett neki.
Nem untatlak, Naplóm azzal, hogy részletesen leírjam a műtét mozzanatait: azt a kemény kétórás munkát, amit bizony nyakig véresen végeztem, amíg végre sikerült a borjú fejét és a lábait a szülőútba igazítanom, majd azokra hurkot kötve az állatot életképesen a világra segíteni.
Megvártam, amíg némi támolygás után lábraállt a kis hasított körmű, és kereste az anyja tőgyét, mert ez jelentette a sikeres műtét befejezését.
Ekkor ért a meglepetés! Amíg én bent dolgoztam és rendbeszedtem magam: a nagyjából 3 óra alatt akkora hó esett, hogy vastag fehér lepellel vont be mindent. S közben folyamatosan óriási pelyhekben "szakadt" tovább. Bár a gazda felajánlotta, hogy töltsem náluk az éjszakát - de akkor még nem volt mobiltelefon -, nem akartam, hogy az otthoniak aggódjanak. Elindultam hát a nagy hóban, hóesésben.
A faluban még csak-csak eligazodtam a villanyoszlopok mentén, amikor azonban elhagytam a falut, nagyon vigyáznom kellett, hogy a vastag fehér hóval fedett útvonalat követni tudjam.
Talán 3 kilométernyi utat csúszkáltam, amikor a borospincék környékén becsúsztam az árokba. Nem nagy árok volt, így sem a kocsinak, sem nekem bajom nem történt. Ki is tudtam szállni az autóból, de a kissé megdőlt Trabant a nagy hóba fúródott. Nos, moccanni sem tudtam, miközben a hó minden stressz nélkül továbbra is nagy pelyhekben ritmusosan záporozott.
Ekkor már nemcsak kimerült, de kétségbeesett is voltam. Egyszeriben felvillanyozott azonban, amikor énekhang csapta meg a fülemet. Miután nem messze voltak a pincék, a nagy hóban "csoszogva", a hang irányába lépkedve megtaláltam a hang forrását!
Három atyafi kóstolgatta az ellendi hegy levét, és énekelgettek kissé borgőzös akcentussal. Meglepődtek, amikor ajtót nyitottam rájuk, de elmondtam nyomasztó gondomat, ők pedig készségesen segítettek a kis csúfolt Trabantot kiemelni az árokból, a már méteres hóból.
Csaknem hajnalodott mire hazaevickéltem, ez a nap azonban végleg megmarad az emlékezetemben, amit elsődlegesen nem a komplikált műtét megoldása és a gazda öröme felett érzett sikerélmény táplált, hanem az, hogy ennyi viszontagság között épségben sikerült hazajutnom.
Az ilyen és számtalan hasonló történet is hozzátartozott az állatorvos mindennapos munkájához.
Komfortos békés nyugalmunkból riasztott fel bennünket a telefon éles csörgése. Ellend községből hívott egy gazda, hogy a tehene nem tud megelleni. Már egy órája "vajúdik". A faluban az ellető ember (aki az egyszerű elléseknél segíteni szokott) megnézte, hogyan fekszik a borjú a tehénben, de sem a borjú fejét nem érzi, sem pedig a magzat lábait nem találja, noha tudvalévő, hogy először ezek nyomulnak előre a szülőútban.
Előre kell bocsátanom, hogy akkortájt nem volt megszervezett állatorvosi ügyelet, csak a szabadság idején volt szabad elhagyni az állatorvosi körzetet, vagy pedig akkor, ha az ember megkérte valamelyik "szomszéd" kollégáját a helyettesítésre.
El kellett hát sürgősen mennem. Átöltöztem a munkához, a Trabant kocsimba beraktam a várhatóan szükséges szülészeti műszereket, és már kissé sötétedett, amikor elindultam a lakásomtól kb. 12 km-re fekvő községbe.
Bizony jó szolgálatot tett akkor az azóta sokszor "pocskondiázott" kiskocsi, mert be tudtam vele állni a gazda udvarába, közvetlenül az istállóajtóba, ahol a tehén valóban már nagyon erőlködött a szüléshez készülődve. De a borjút a rendellenes fekvése miatt nem tudta kitolni, ám a fej és láb "hiányában" segíteni nem lehetett neki.
Nem untatlak, Naplóm azzal, hogy részletesen leírjam a műtét mozzanatait: azt a kemény kétórás munkát, amit bizony nyakig véresen végeztem, amíg végre sikerült a borjú fejét és a lábait a szülőútba igazítanom, majd azokra hurkot kötve az állatot életképesen a világra segíteni.
Megvártam, amíg némi támolygás után lábraállt a kis hasított körmű, és kereste az anyja tőgyét, mert ez jelentette a sikeres műtét befejezését.
Ekkor ért a meglepetés! Amíg én bent dolgoztam és rendbeszedtem magam: a nagyjából 3 óra alatt akkora hó esett, hogy vastag fehér lepellel vont be mindent. S közben folyamatosan óriási pelyhekben "szakadt" tovább. Bár a gazda felajánlotta, hogy töltsem náluk az éjszakát - de akkor még nem volt mobiltelefon -, nem akartam, hogy az otthoniak aggódjanak. Elindultam hát a nagy hóban, hóesésben.
A faluban még csak-csak eligazodtam a villanyoszlopok mentén, amikor azonban elhagytam a falut, nagyon vigyáznom kellett, hogy a vastag fehér hóval fedett útvonalat követni tudjam.
Talán 3 kilométernyi utat csúszkáltam, amikor a borospincék környékén becsúsztam az árokba. Nem nagy árok volt, így sem a kocsinak, sem nekem bajom nem történt. Ki is tudtam szállni az autóból, de a kissé megdőlt Trabant a nagy hóba fúródott. Nos, moccanni sem tudtam, miközben a hó minden stressz nélkül továbbra is nagy pelyhekben ritmusosan záporozott.
Ekkor már nemcsak kimerült, de kétségbeesett is voltam. Egyszeriben felvillanyozott azonban, amikor énekhang csapta meg a fülemet. Miután nem messze voltak a pincék, a nagy hóban "csoszogva", a hang irányába lépkedve megtaláltam a hang forrását!
Három atyafi kóstolgatta az ellendi hegy levét, és énekelgettek kissé borgőzös akcentussal. Meglepődtek, amikor ajtót nyitottam rájuk, de elmondtam nyomasztó gondomat, ők pedig készségesen segítettek a kis csúfolt Trabantot kiemelni az árokból, a már méteres hóból.
Csaknem hajnalodott mire hazaevickéltem, ez a nap azonban végleg megmarad az emlékezetemben, amit elsődlegesen nem a komplikált műtét megoldása és a gazda öröme felett érzett sikerélmény táplált, hanem az, hogy ennyi viszontagság között épségben sikerült hazajutnom.
Az ilyen és számtalan hasonló történet is hozzátartozott az állatorvos mindennapos munkájához.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése