EGY ÚJSÁGRIPORT UTÓÉLETE - AMIKOR PÓRUL JÁRT A RIPORTER
Fényképes riportot készítettem egy újság számára Baranyában egy pompás, fajtatiszta lovakat tenyésztő cigányemberrel (maga mondta még annak idején: "Írja meg bátran, hogy cigányember vagyok!"). Ahogy mesélte, a semmiből kezdte, és mostanra megbecsült, jó nevű, tehetős tenyésztő. Öt éves korára árva lett, és nyolc gyermeket kellett az édesanyjának vagyontalanul felnevelnie. Egy biztos, ma már valóban szép állattenyészete van.
Nos anno, egy nyári napon vele készítettem interjút felemelkedéséről, tenyésztői sikereiről faggatva. De történetem lényegére térek.
Kérésemre büszkén vezette ki az udvarra egy fotogáfia erejéig az istállóból kedvencét, a 8 éves Nílus nevű nóniusz kancát. Megpaskolja a ló nyakát, majd mondja:
- Tudja, Doktor úr, úgy szeretem ezt a lovamat, mint a feleségemet, - majd kicsit halkabbra fogva a szót hozzáteszi - talán még valamivel jobban...
- Beírhatom ezt az újságba, L. úr?- kérdezem. Mosolyogva magabiztos a válasz:
- Természetesen! Ez az igazság!
Persze, hogy mi az igazság, a Lap megjelenése után hamarosan kiderült. És némileg másként!
Nem voltam otthon, a nejem vette fel a telefont.
- L. úr telefonált, hogy sürgősen menj ki hozzá - mondja, mikor hazaértem.
- Talán valami baj van a lovakkal? - kérdem.
- Nem mondta, csak hogy sürgős!
L. úr már a kertkapuban izgatottan várt.
- Nagy baj van, Doktor úr!
- A lovakkal van baj? - érdeklődöm elsősorban természetesen az állatokra gondolva. Nagy baj?
- Bizony nagy! Összepakolt az asszony, és azt mondja, ha jobban szeretem a lovamat, maradjak azzal! Mentsen ki valahogy, Doktor úr!
Nem hiszem, hogy bárki is irigyelte volna a helyzetemet, amikor a talán jogosan mérges asszony elé kerültem. A máskor olyan barátságos szépasszony ezúttal még a köszönésemet sem fogadta.
Azonnal rá is tért a dolog lényegére, mely szerint ha tényleg úgy volt, ahogy az újságban leírtam, itthagyja az embert! Kissé hebegve válaszoltam - mentegetve riportalanyomat:
- Hát nem teljesen így volt, de... tudja... kicsit színesíteni kellett az újságcikket.
No, csak ennyi kellett! Amit ezután kaptam, bizony klasszikus értelemben nem bírja el a nyomdafestéket - örök tanulságul szolgálva! De az asszony maradt!
Igaz, hogy az egyébként kedves szépasszony nem is köszönt búcsúzáskor, de L. úr hálásan megszorította a kezemet.
- Köszönöm, Doktor úr, megmentett egy nagy szégyentől. Mert nálunk ez igencsak nagy szégyen volna!
No meg kár is lett volna, ha ez a csinos cigányasszonyka itthagyja a barátomat. Cinkostárssá válásom közben én pedig egy életre megtanultam, hogy igen körültekintőnek kell lenni egy riport elkészítésekor, még akkor is, ha az a színigazságot tartalmazza.
És az érem másik oldala? Férfitársaim, vonjuk le a tanulságot: körültekintően kell nyilatkozni az újságírónak, főként ha a szebbik nemről van szó!
Nos anno, egy nyári napon vele készítettem interjút felemelkedéséről, tenyésztői sikereiről faggatva. De történetem lényegére térek.
Kérésemre büszkén vezette ki az udvarra egy fotogáfia erejéig az istállóból kedvencét, a 8 éves Nílus nevű nóniusz kancát. Megpaskolja a ló nyakát, majd mondja:
- Tudja, Doktor úr, úgy szeretem ezt a lovamat, mint a feleségemet, - majd kicsit halkabbra fogva a szót hozzáteszi - talán még valamivel jobban...
- Beírhatom ezt az újságba, L. úr?- kérdezem. Mosolyogva magabiztos a válasz:
- Természetesen! Ez az igazság!
Persze, hogy mi az igazság, a Lap megjelenése után hamarosan kiderült. És némileg másként!
Nem voltam otthon, a nejem vette fel a telefont.
- L. úr telefonált, hogy sürgősen menj ki hozzá - mondja, mikor hazaértem.
- Talán valami baj van a lovakkal? - kérdem.
- Nem mondta, csak hogy sürgős!
L. úr már a kertkapuban izgatottan várt.
- Nagy baj van, Doktor úr!
- A lovakkal van baj? - érdeklődöm elsősorban természetesen az állatokra gondolva. Nagy baj?
- Bizony nagy! Összepakolt az asszony, és azt mondja, ha jobban szeretem a lovamat, maradjak azzal! Mentsen ki valahogy, Doktor úr!
Nem hiszem, hogy bárki is irigyelte volna a helyzetemet, amikor a talán jogosan mérges asszony elé kerültem. A máskor olyan barátságos szépasszony ezúttal még a köszönésemet sem fogadta.
Azonnal rá is tért a dolog lényegére, mely szerint ha tényleg úgy volt, ahogy az újságban leírtam, itthagyja az embert! Kissé hebegve válaszoltam - mentegetve riportalanyomat:
- Hát nem teljesen így volt, de... tudja... kicsit színesíteni kellett az újságcikket.
No, csak ennyi kellett! Amit ezután kaptam, bizony klasszikus értelemben nem bírja el a nyomdafestéket - örök tanulságul szolgálva! De az asszony maradt!
Igaz, hogy az egyébként kedves szépasszony nem is köszönt búcsúzáskor, de L. úr hálásan megszorította a kezemet.
- Köszönöm, Doktor úr, megmentett egy nagy szégyentől. Mert nálunk ez igencsak nagy szégyen volna!
No meg kár is lett volna, ha ez a csinos cigányasszonyka itthagyja a barátomat. Cinkostárssá válásom közben én pedig egy életre megtanultam, hogy igen körültekintőnek kell lenni egy riport elkészítésekor, még akkor is, ha az a színigazságot tartalmazza.
És az érem másik oldala? Férfitársaim, vonjuk le a tanulságot: körültekintően kell nyilatkozni az újságírónak, főként ha a szebbik nemről van szó!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése