DALLAMBUBORÉK-HANGULAT
(30-as évek)
(30-as évek)
Ahol laktunk, az iskola a Fő téren volt. Főként nyáron ugyancsak mozgalmas hely ez itt, mert minden ünnepen a nyári időszakban térzene hallatszott: esténként a helyi cigánybanda muzsikált. Sokan erre sétálgatva vagy beszélgetve hallgatták a fülbemászó dallamokat. A szüleim is. Mi gyerekek pedig itt játszottunk, futkároztunk. Legjobban a Szalay Borissal szerettem játszani, aki néhány házzal lakott csak odébb.
De nemcsak a téren volt muzsika, hanem augusztus 20-án, apám nevenapján nálunk is mindig volt nagy vacsora, melyre nemcsak az apci intelligencia volt hivatalos, de ott volt a környékről több jegyző és tanító családja is. Éjfélkor a cigányok vacsorázni meg kávézni mentek, akkor apám felszólítására az "urak" vették át a zeneszerszámokat - akkoriban szinte minden értelmiségi tudott valaminő hangszeren játszani, apám hegedült - és tovább játszott, de most már az "úri" zenekar.
Az italokat a jégszekrényben hűtötték, melybe időnként a "jeges" hozott jeget. Akkor még ilyen volt a technika.
Több kántor is volt a meghívottak között, a vendégsereg igen szépen énekelt: magyar nótákat, népdalokat, sanzonokat. Szolidan, de ugyancsak jó hangulatban mulattak.
Nemcsak nálunk volt ilyen összejövetel, de a többi értelmiséginél is, így évente többször rendeztek ilyen vacsorát, és természetesen mi gyerekek is ott voltunk, szaladgáltunk, rendetlenkedtünk.
Sok jóbarátom volt az utcában, és meg is alakítottuk a FUSZ-t, a Főutcaiak Szövetségét. Ez bélyegek és Szent István-képek cseréjéből állt, de egyszer még egy kis kezdetleges előadást is rendeztünk. Egyik "tag", a Kommenda Lajos testvére, az Olgi táncolt többek között a "ritka búza, ritka árpa, ritka rozs..." dallamára. Talán 10 éves volt az Olgi, amikor vakbélgyulladásban meghalt. Ilyen volt az orvosi ellátás akkortájt.
Sajnos minden gyermekbetegségen átestem én is, majd 4 éves koromban egy súlyos gennyes tüdő- és mellhártyagyulladást kaptam. Akkoriban nem volt antibiotikum, a bordámat rezekálták, és így engedték le a gennyet. Már lemondtak rólam, amikor érkezett egy távirat: Pityuka átesett a krízisen, Ottilia nővér. Olyan nagy boldogságot jelentett ez a néhány szó a szüleimnek, hogy a kishúgomat Ottiliának nevezték el.
Szerettem az utcán is játszani a gyerekekkel. Főleg gomboztunk. A földbe egy ökölnyi lyukat vágtunk, és ebbe kellett a gombot belepöckölni. Aki beletalált, vitte a gombot. Az ipi-apacs a lányokkal vegyes játék volt, bár ők jobban szerettek "kocázni", a fiúk pedig rongylabdával focizni. Én azonban labdával sohasem fociztam, viszont a tőlünk 3 háznyira lakó Bányász Sanyival, a kántor fiával, aki néhány évvel felettem járt a gimnáziumban, vele gombfocizni szoktunk.
Augusztus 20-án volt Apcon rendszeresen a Búcsú. A vásártéren mindenféle árusok összejöttek, és itt mindenféle hasznos és haszontalan dolgot lehetett kapni, de ilyenkor állatvásár is volt. Nagyon szerettem lemenni a "búcsúba", sokáig ténferegtem ott, és élveztem a forgatagot. Az árusok kiáltozó, éneklő hangon kínálgatták áruikat, portékájukat. Nagyon szórakoztatott a színes forgatag, a bábeli zsivaj, hangzavar.
De nemcsak a téren volt muzsika, hanem augusztus 20-án, apám nevenapján nálunk is mindig volt nagy vacsora, melyre nemcsak az apci intelligencia volt hivatalos, de ott volt a környékről több jegyző és tanító családja is. Éjfélkor a cigányok vacsorázni meg kávézni mentek, akkor apám felszólítására az "urak" vették át a zeneszerszámokat - akkoriban szinte minden értelmiségi tudott valaminő hangszeren játszani, apám hegedült - és tovább játszott, de most már az "úri" zenekar.
Az italokat a jégszekrényben hűtötték, melybe időnként a "jeges" hozott jeget. Akkor még ilyen volt a technika.
Több kántor is volt a meghívottak között, a vendégsereg igen szépen énekelt: magyar nótákat, népdalokat, sanzonokat. Szolidan, de ugyancsak jó hangulatban mulattak.
Nemcsak nálunk volt ilyen összejövetel, de a többi értelmiséginél is, így évente többször rendeztek ilyen vacsorát, és természetesen mi gyerekek is ott voltunk, szaladgáltunk, rendetlenkedtünk.
Sok jóbarátom volt az utcában, és meg is alakítottuk a FUSZ-t, a Főutcaiak Szövetségét. Ez bélyegek és Szent István-képek cseréjéből állt, de egyszer még egy kis kezdetleges előadást is rendeztünk. Egyik "tag", a Kommenda Lajos testvére, az Olgi táncolt többek között a "ritka búza, ritka árpa, ritka rozs..." dallamára. Talán 10 éves volt az Olgi, amikor vakbélgyulladásban meghalt. Ilyen volt az orvosi ellátás akkortájt.
Sajnos minden gyermekbetegségen átestem én is, majd 4 éves koromban egy súlyos gennyes tüdő- és mellhártyagyulladást kaptam. Akkoriban nem volt antibiotikum, a bordámat rezekálták, és így engedték le a gennyet. Már lemondtak rólam, amikor érkezett egy távirat: Pityuka átesett a krízisen, Ottilia nővér. Olyan nagy boldogságot jelentett ez a néhány szó a szüleimnek, hogy a kishúgomat Ottiliának nevezték el.
Szerettem az utcán is játszani a gyerekekkel. Főleg gomboztunk. A földbe egy ökölnyi lyukat vágtunk, és ebbe kellett a gombot belepöckölni. Aki beletalált, vitte a gombot. Az ipi-apacs a lányokkal vegyes játék volt, bár ők jobban szerettek "kocázni", a fiúk pedig rongylabdával focizni. Én azonban labdával sohasem fociztam, viszont a tőlünk 3 háznyira lakó Bányász Sanyival, a kántor fiával, aki néhány évvel felettem járt a gimnáziumban, vele gombfocizni szoktunk.
Augusztus 20-án volt Apcon rendszeresen a Búcsú. A vásártéren mindenféle árusok összejöttek, és itt mindenféle hasznos és haszontalan dolgot lehetett kapni, de ilyenkor állatvásár is volt. Nagyon szerettem lemenni a "búcsúba", sokáig ténferegtem ott, és élveztem a forgatagot. Az árusok kiáltozó, éneklő hangon kínálgatták áruikat, portékájukat. Nagyon szórakoztatott a színes forgatag, a bábeli zsivaj, hangzavar.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése