A TŰZRE VETETT TETVES RUHA
Az Apc-Zagyvaszántói vasútállomás (későbbi képem)
Budapesti átszállással már sötét volt, amikor megérkeztem az Apc-Zagyvaszántói vasútállomásra. Senki nem szállt le, üres volt a váróterem is. Csak a forgalmi irodában tevékenykedett a forgalmista, kattogott a morzegép. Bármennyire is siettem haza - talán megmagyarázhatatlanul - egy belső nosztalgiás nyomás arra késztetett, hogy leüljek néhány percre a váróteremben. Igen, rövidke időre visszaidézni a szép diákélet mindennapjait... Hiszen hét esztendőn át nap mint nap erről a helyről jártam be a hatvani gimnáziumba. Ebben a váróteremben várta minden reggel az Apcról bejáró gimnazista csoport a vonatot! Itt szálltam vidáman, jókedvűen a reggeli diákvonatra, és mentem be az iskolába frissen, jólöltözötten telve életörömmel az iskolábajárás és a rendszeres felkészülő tanulók számára a várható sikerélmény jókedélyével.
Mindez egy pillanat alatt átvillant az agyamon, mint ahogy a keserű valóság is. Most ugyanitt ülök, ugyanazon a padon egy koszos, elnyűtt egyenruhában, amit előbb erőltettek rám, mint ahogy a korom elbírta volna. Hét évig szorgalmas, eminens tanuló voltam azzal a szándékkal, hogy úgy is fejezem be. És most a hét év eredményét befejezetlenül, az érettségi nélkül ülök itt a régi padon, és ki tudja milyen jövő előtt? Összeszorul a torkom.
Érdekes, hogy ez volt az első alkalom, hogy a tanulmányaimra, jövőmre is konkrétan gondoljak. Eddig valamennyi gondolatomat lekötötte a mindennapok rettenete: a túlélés. A csaknem minden nap megismételt "égiháború" a bombázásokkal, jött a romeltakarítás a rombadőlt várossal, értékekkel, a szétroncsolt, szanaszét heverő halottakkal. Máskor a hiábavaló lövészárokásás, ha pedig netán szabadidő lett volna, hogy az ember szusszanjon, a jobbraát-balraát gyakorlása a haza védelmében. Élénken elém villant Szilágyi főhadnagy úr képe és a hangulat, amikor a legkisebb szabálysértés során is kikötést vagy gúzsbakötést rendelt el a fiatal katonagyerekek büntetésére. Még most sem értettem, mit számított az a néhány szem krumpli, amit elcsent a diákgyerek, akinek korgott a gyomra, miért kellett ezért keményen kiköttetni, noha már a szomszédban voltak az oroszok, akik viszont mind elvitték a terményt, az összeset. Idegen volt számomra az oroszok durva zabrálása, majd jótékony védelme a szovjet paradicsom, a Szibéria felé vezető úton. Mindössze néhány pillanat kellett ahhoz, hogy mindez átvillanjon az agyamon.
Hazagondolok. Egyszeriben felocsúdtam a töprengésemből, felálltam, átvetettem a vállamon a csaknem üres, ócska honvédségi kenyérzsákomat, és elindultam a falu felé: a házunk felé azon, a faluig mintegy két kilométeres úton, amit diákkoromban naponta kétszer is megjártam.
Mindez egy pillanat alatt átvillant az agyamon, mint ahogy a keserű valóság is. Most ugyanitt ülök, ugyanazon a padon egy koszos, elnyűtt egyenruhában, amit előbb erőltettek rám, mint ahogy a korom elbírta volna. Hét évig szorgalmas, eminens tanuló voltam azzal a szándékkal, hogy úgy is fejezem be. És most a hét év eredményét befejezetlenül, az érettségi nélkül ülök itt a régi padon, és ki tudja milyen jövő előtt? Összeszorul a torkom.
Érdekes, hogy ez volt az első alkalom, hogy a tanulmányaimra, jövőmre is konkrétan gondoljak. Eddig valamennyi gondolatomat lekötötte a mindennapok rettenete: a túlélés. A csaknem minden nap megismételt "égiháború" a bombázásokkal, jött a romeltakarítás a rombadőlt várossal, értékekkel, a szétroncsolt, szanaszét heverő halottakkal. Máskor a hiábavaló lövészárokásás, ha pedig netán szabadidő lett volna, hogy az ember szusszanjon, a jobbraát-balraát gyakorlása a haza védelmében. Élénken elém villant Szilágyi főhadnagy úr képe és a hangulat, amikor a legkisebb szabálysértés során is kikötést vagy gúzsbakötést rendelt el a fiatal katonagyerekek büntetésére. Még most sem értettem, mit számított az a néhány szem krumpli, amit elcsent a diákgyerek, akinek korgott a gyomra, miért kellett ezért keményen kiköttetni, noha már a szomszédban voltak az oroszok, akik viszont mind elvitték a terményt, az összeset. Idegen volt számomra az oroszok durva zabrálása, majd jótékony védelme a szovjet paradicsom, a Szibéria felé vezető úton. Mindössze néhány pillanat kellett ahhoz, hogy mindez átvillanjon az agyamon.
Hazagondolok. Egyszeriben felocsúdtam a töprengésemből, felálltam, átvetettem a vállamon a csaknem üres, ócska honvédségi kenyérzsákomat, és elindultam a falu felé: a házunk felé azon, a faluig mintegy két kilométeres úton, amit diákkoromban naponta kétszer is megjártam.
A Zagyva hídja, a háttérben a falu (későbbi felvételem)Elértem a Zagyva hídig, és bár innen már nagyon közel van a célállomás: Apc község, elfáradtam. Lelkesedés ide vagy oda, le kellett kicsit pihennem...
Amint a faluba érve befordultam az Utcasarkon és a Házunkhoz értem, a Kapu zárva volt. Mivelhogy csengő sohasem volt a bejárati ajtónknál, bekopogtam az ablakon. Anyám kinyitotta, és a szakadt katonaruhámban, -sapkámban egy ócska kenyérzsákkal a vállamon, csontsoványan hirtelenében nem ismert meg a sötétben...
- Édesanyám, megjöttem! - kiáltottam suttogva.
...
Mindenekelőtt 10 hónap után - melegvízben, szappannal megfürödtem, és: LEDOBTAM AZ ELNYŰTT, KOSZOS RUHÁZATOMAT, melyből sajnos a tetüt sem lehetett teljesen kiirtani...
Az átélt csodálatos érzést leírni nem lehet, csak megtapasztalni: a mennyországban éreztem magam. Itthon vagyok!
Egyszeriben senki sem lett álmos! Kifejezhetetlen, hogy mennyire örültünk egymásnak! Miközben a kíváncsi kérdések kölcsönösen sorjázták egymást, Apámnak is volt mit mesélni, Anyámnak is, aki két kisebb testvéremmel egyedül volt otthon ez idő alatt, meg nekem is, bár némi információval már rendelkeztek, mivel a Naplómat Horváthné érintetlenül eljuttatta hozzájuk a levelemmel együtt.
Örömmel töltött el és kellemes meglepetéssel szolgált, hogy apám már tavasszal hazajött, de szorongással és értetlenül vettem tudomásul, hogy elveszítette a tanári állását. Ám a legfontosabb, hogy mindenkit egészségben értem!
Úgy gondolom, hogy ezzel a kálváriám véget ért, és a többi már egy további történet. Annyival azonban tartozom, hogy 65 esztendő után miért is szántam rá magam, hogy szószerinti pontossággal nyilvánossá tegyem a napról napra precízen vezetett naplómat, mely ugyancsak a történelem egy apró darabkája.
Amint a faluba érve befordultam az Utcasarkon és a Házunkhoz értem, a Kapu zárva volt. Mivelhogy csengő sohasem volt a bejárati ajtónknál, bekopogtam az ablakon. Anyám kinyitotta, és a szakadt katonaruhámban, -sapkámban egy ócska kenyérzsákkal a vállamon, csontsoványan hirtelenében nem ismert meg a sötétben...
- Édesanyám, megjöttem! - kiáltottam suttogva.
...
Mindenekelőtt 10 hónap után - melegvízben, szappannal megfürödtem, és: LEDOBTAM AZ ELNYŰTT, KOSZOS RUHÁZATOMAT, melyből sajnos a tetüt sem lehetett teljesen kiirtani...
Az átélt csodálatos érzést leírni nem lehet, csak megtapasztalni: a mennyországban éreztem magam. Itthon vagyok!
Egyszeriben senki sem lett álmos! Kifejezhetetlen, hogy mennyire örültünk egymásnak! Miközben a kíváncsi kérdések kölcsönösen sorjázták egymást, Apámnak is volt mit mesélni, Anyámnak is, aki két kisebb testvéremmel egyedül volt otthon ez idő alatt, meg nekem is, bár némi információval már rendelkeztek, mivel a Naplómat Horváthné érintetlenül eljuttatta hozzájuk a levelemmel együtt.
Örömmel töltött el és kellemes meglepetéssel szolgált, hogy apám már tavasszal hazajött, de szorongással és értetlenül vettem tudomásul, hogy elveszítette a tanári állását. Ám a legfontosabb, hogy mindenkit egészségben értem!
Úgy gondolom, hogy ezzel a kálváriám véget ért, és a többi már egy további történet. Annyival azonban tartozom, hogy 65 esztendő után miért is szántam rá magam, hogy szószerinti pontossággal nyilvánossá tegyem a napról napra precízen vezetett naplómat, mely ugyancsak a történelem egy apró darabkája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése