SZABADULÁSOM A POKOLBÓL 2.
A fogolytábor kétszárnyú kapuját kitárták, a figyelő tornyokból komótosan lemásztak a géppisztolyos orosz őrök. Aki megkapta a szabaduló levelét - bár eddig fegyelmezett ötös sorokban álltunk - kimehetett a kapun. A bennem feltoluló érzéseket nem lehet leírni, megfogalmazni.
Nem messze a kaputól le kellett ülnöm egy fatönkre, mert ezen a napon csak reggel kaptunk egy híg lucernalevest és kegyetlenül korgott a gyomrom. A keservesen megspórolt egyik szelet kenyeret meg néhány szem kockacukrot már szabad emberként elfogyasztottam, közben néztem a kapun át kifelé szállingózó szabadon engedett fogolytársaimat, amint kijöttek a táborból: sántán, soványan, kopottan, elesetten. És egyszeriben olyan mélyről törő zokogás vett erőt rajtam, aminek az okát nem tudtam megmagyarázni. Hosszú idő után a szabadság már hihetetlen ellenállhatatlan fensége, a Szibériától való rettegés feloldódása, a hazatérés megvalósíthatóságának öröme egyszerre ötvöződött bennem egy sokkszerű de mégis nagyszerű szindrómában.
Hamarosan megindultam az állomás felé. Minden vagyonom a vállamon átvetett ócska kenyérzsák volt, benne a csajkám és a vízzel telt kulacs és még egy-két szelet fekete kenyér, no meg néhány szem szerfelett féltett, keservesen összespórolt kockacukor. Két dolog biztos: egyik, hogy nem kellett súlyos csomagot cipelnem, a másik pedig, hogy nem volt félnivalóm attól, hogy az oroszok - mint eddig már többször - bármit is zabráljanak tőlem.
Az állomáson kétségbeesetten járkáltam le-föl a vasúti kocsik mellett, hogy felszállhassak a vonatra. Sajnos nemcsak a lépcsőkön, de a vonat tetején is voltak már néhányan. Akkoriban ez az utazási mód nem ment ritkaságszámba.
Amint járkálok, keresgélek, az egyik ablakból kiszól egy asszonyság:
- Talán a fogolytáborból jössz, kiskatona?
- Hazautaznék, de úgy látom, hogy egy talpalatnyi hely sincs a vonaton!
- Semmi baj - mondta mosolygósan a kedves, termetes asszony - add a kezed, majd felhúzunk az ablakon át!
Igen ám, de olyan gyenge voltam, hogy nem ment a dolog. Éppen ekkor ért oda egy vasutas, aki a vagonok kerekeit krampácsolta. Odaszólt, hogy rögtön jön segíteni. Úgy is lett. Ő feltolt, két asszonyság meg behúzott az ablakon át. Kimondhatatlanul hálás voltam nekik! Csak arra kellett vigyáznom, hogy bele ne lépjek a két széles kosárba, mely tele volt tojással, amit a piacra vittek.
Valamiféle felszabadító érzés volt, hogy végre civilekkel, mégpedig ilyen kedves, mosolygós asszonyokkal beszélgethettem. Csontbőrré soványodva még ifjabbnak, gyerekesebbnek látszottam, mint aminő valójában is voltam. Megkérdezték hát, hogy ilyen fiatalon, majdnem kölyökként hogyan lettem katona. Merre jártam, hová megyek? Elmondtam, hogy leventeként kerültem Németországba, azután katonaruhát húztak rám meg a haszontalan katonai drillt, majd pedig - ahogy az orosz táborparancsnok többször is hangoztatta beszédeiben - a felszabadító orosz hadsereg védelme alá, végül pedig fogolytáborba kerültem. Innen társaim nagy részét Oroszországba vitték, hogy - amint mondták - amit a magyar katonák ott szétromboltak, újjáépítsék...
Csak a fejüket csóválták megértően.
Nem messze a kaputól le kellett ülnöm egy fatönkre, mert ezen a napon csak reggel kaptunk egy híg lucernalevest és kegyetlenül korgott a gyomrom. A keservesen megspórolt egyik szelet kenyeret meg néhány szem kockacukrot már szabad emberként elfogyasztottam, közben néztem a kapun át kifelé szállingózó szabadon engedett fogolytársaimat, amint kijöttek a táborból: sántán, soványan, kopottan, elesetten. És egyszeriben olyan mélyről törő zokogás vett erőt rajtam, aminek az okát nem tudtam megmagyarázni. Hosszú idő után a szabadság már hihetetlen ellenállhatatlan fensége, a Szibériától való rettegés feloldódása, a hazatérés megvalósíthatóságának öröme egyszerre ötvöződött bennem egy sokkszerű de mégis nagyszerű szindrómában.
Hamarosan megindultam az állomás felé. Minden vagyonom a vállamon átvetett ócska kenyérzsák volt, benne a csajkám és a vízzel telt kulacs és még egy-két szelet fekete kenyér, no meg néhány szem szerfelett féltett, keservesen összespórolt kockacukor. Két dolog biztos: egyik, hogy nem kellett súlyos csomagot cipelnem, a másik pedig, hogy nem volt félnivalóm attól, hogy az oroszok - mint eddig már többször - bármit is zabráljanak tőlem.
Az állomáson kétségbeesetten járkáltam le-föl a vasúti kocsik mellett, hogy felszállhassak a vonatra. Sajnos nemcsak a lépcsőkön, de a vonat tetején is voltak már néhányan. Akkoriban ez az utazási mód nem ment ritkaságszámba.
Amint járkálok, keresgélek, az egyik ablakból kiszól egy asszonyság:
- Talán a fogolytáborból jössz, kiskatona?
- Hazautaznék, de úgy látom, hogy egy talpalatnyi hely sincs a vonaton!
- Semmi baj - mondta mosolygósan a kedves, termetes asszony - add a kezed, majd felhúzunk az ablakon át!
Igen ám, de olyan gyenge voltam, hogy nem ment a dolog. Éppen ekkor ért oda egy vasutas, aki a vagonok kerekeit krampácsolta. Odaszólt, hogy rögtön jön segíteni. Úgy is lett. Ő feltolt, két asszonyság meg behúzott az ablakon át. Kimondhatatlanul hálás voltam nekik! Csak arra kellett vigyáznom, hogy bele ne lépjek a két széles kosárba, mely tele volt tojással, amit a piacra vittek.
Valamiféle felszabadító érzés volt, hogy végre civilekkel, mégpedig ilyen kedves, mosolygós asszonyokkal beszélgethettem. Csontbőrré soványodva még ifjabbnak, gyerekesebbnek látszottam, mint aminő valójában is voltam. Megkérdezték hát, hogy ilyen fiatalon, majdnem kölyökként hogyan lettem katona. Merre jártam, hová megyek? Elmondtam, hogy leventeként kerültem Németországba, azután katonaruhát húztak rám meg a haszontalan katonai drillt, majd pedig - ahogy az orosz táborparancsnok többször is hangoztatta beszédeiben - a felszabadító orosz hadsereg védelme alá, végül pedig fogolytáborba kerültem. Innen társaim nagy részét Oroszországba vitték, hogy - amint mondták - amit a magyar katonák ott szétromboltak, újjáépítsék...
Csak a fejüket csóválták megértően.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése