Beleolvastam

ÚJABB LEVENTE-FŐOKTATÓT KAPTUNK, AKI KEGYETLEN EMBER VOLT

A háború során Apcon is minden vasárnap délelőtt kötelező volt a levente-pályán ún. levente-foglalkozáson részt venni. Tudni kell, hogy a levente-intézmény a katonaság előkészítője volt, ahol alaki gyakorlatok, kézigáránát-dobás, céllövészet meg egyéb kiképzési programok szerepeltek.
A fogalalkozásokat tartalékos tisztek vagy altisztek végezték, mint oktatók. Miután behívták katonának az előbbi főoktatót, egy S. József nevű tanítót bíztak meg a feladat ellátásával.
Már az első foglalkozáson a legelső dolga az volt, hogy a zsidó fiúkat külön szakaszba állította, és ők nem a katonai feladatokat gyakorolták, hanem a különböző ún. büntető gyakorlatokat (futás, fekvőtámaszok sorozata stb.) szinte a végkimerülésig. Nagyon sajnáltam őket, de mit sem tehettem... Vagy mégis?

Apám századosi rendfokozattal járási katonai parancsnok volt, aki e téren is felügyeletet gyakorolt. Elmondtam neki az esetet. Nagyon felháborodott.
A következő vasárnapon, amikor megint elkezdte az oktató úr nekünk a szokásos, a zsidó gyerekeknek pedig a "büntető" kiképzést, megjelent apám az ellenőrzésre. Amikor látta, hogy egy szakasz levente büntető gyakorlatokat végez, megkérdezte, hogy ezek a fiatalok miért állnak büntetés alatt?
- Azok a zsidók, százados úr - volt a válasz.
- És azok nem ugyanolyan leventék, mint a többi? - kérdezte fennhangon mindenki előtt apám. És ezután félrehívta a főoktató urat.
Azt, hogy az oktató mint felelt, és apám a továbbiakban mit mondott neki, otthon sem árulta el. De tény, hogy a parancsnok azonnal besorolta közénk a "zsidó szakaszt", és a továbbiakban sem kivételezett velük.
Ebben a szakaszban volt többek között Glück Tibi is, akinek a bátyja Tel-Avivból írta - a háború után - a mellékelt levelet édesapámnak.

Glik Dor
II. Hess Str., Tel Aviv
Palestine

1946. júl. 30.

Kedves Reiszberger úr!
Cc. két hónapja, hogy öcsém Glück Tibor kiérkezett a Szentföldre, s beszámolt nekem arról, amin az utolsó borzasztó évek alatt - amíg én az angol katonaságnál szolgáltam - ő keresztülment a többi rokonaimmal együtt.
Bár már nagyon régen volt, amikor Önnél tanultam, nem is tudom, emlékszik-e még a Tanító úr rám, s idestova hét éve, hogy itt vagyok, mégis mindig szeretettel emlékeztem Önre vissza. Jöttem e hitvány sorokkal megköszönni, amiről az öcsém beszámolt, hogy Ön volt az egyetlen a faluban, ki a legnehezebb időkben is érzésben és tettekben nem szégyellte és félt a testvérem mellé állni, és hogy Ön az egyetlen ember, kinek nemességében nem csalódtunk.
Szerettem volna, hogy e levélhez unokatestvérem, Waktor Vilmos és öcsém is írjanak, de pillanatnyilag távol vannak, s nem akarom a levelet tovább visszatartani.
Bizony nagyon kevés az Tanító úr, amit mi köszönetünkkel és hálánkkal innen a világ másik részéről Önnek nyújthatunk, de én hiszek a legfensőbb Gondviselésben, hol az ilyen dolgokat nem szokták elfelejteni, és kérem a Mindenható áldását Önre, családjára és keze munkájára.
Remélem még egyszer az életben ellátogathatok Apcra, és akkor személyesen köszönhetek meg mindent.
Most hogy bocsánatot kérek csúnya kézírásomért, mivel nagyon sietek, kérem kézcsókomat átadni k. nejének s üdvözletem k. fiának.
Örömmel hallanék mindig Önről, s ha valamiben segítségére lehetek innen, mindig a legnagyobb örömmel fogok rendelkezésére állni.
Mély tisztelettel üdvözli egykori tanítóját és oktatóját

Glück Béla

Az elmondottak során csak egyetlen apró történettel próbáltam érzékeltetni, hogy a Szüleim miként fogadták az oktalan zsidóüldözést, amikor nem a bűn volt a bűn, hanem a származás.
Amikor a nagyközségben a felfűtött antiszemitizmus, a nyilasok fokozódó térnyerésével mind magasabbra hágott, mi továbbra is vásároltunk a zsidó üzletekben (amíg nyitva voltak), továbbra is összejártam azokkal a diáktársaimmal is, akik izraeliták voltak. Apám frontharcos múltja, tiszti rendfokozata és beosztása megóvott a községben is számos atrocitást elkövető főként fiatalok emiatti zaklatásától.
Akkortájt játszották a moziban a Jud Süss című német filmet, emlékszem, hogy az esti előadás után egész éjszaka randalíroztak a nyilasérzelmű fiatalok: betörték a zsidók ablakait, ordítoztak és énekelték "egy rabbi, két rabbi, megdöglött a főrabbi" és ehhez hasonló butaságokat.
Amikor úgy volt, hogy elviszik a zsidókat, hallottam, hogy a szüleim arról beszélgettek, hogy a Kerényi doktor kislányát, az Ágicát valahogy meg kellene menteni. Bújtatni? Addig tervezgették a rejteket, mígnem késő lett. Emlékszem, amikor Anyám sírva fakadt, mert végül is a zsidókat összeterelték - öregeket és síró kisgyerekeket egyaránt - és még a csendőrök hihetetlen barbár durvaságait is el kellett viselniük. Ma is előttem van a kép, amikor összeterelték őket óriási üvöltözésükkel még tovább gyötörve a megriadt embereket, a falu legszegényebb zsidója, a bádogos, akinek 6 kiskorú gyermeke volt - a kisgyerekek sárga csillaggal megjelölve - riadtan bújtak a szüleikhez: ez a kép sohasem feledhető!
Mielőtt elvitték volna őket, és az üzleteiket elkobozták, a Frankék és a Waktorék is hoztak néhány értékes árut (pl. vázát) és könyvet megőrzésre. Akkor még nem gondolták, hogy az oroszok minket is ugyanúgy kirabolnak. Apám nem akarta elfogadni, hogy miként adja vissza, de rátukmálták, hogy lesz, ami lesz! Anyám gondosabban őrizgette, mint a saját dolgainkat. A háború után Waktoréktól - akik megmenekültek - egy nagyon szép levelet kaptunk Izraelből, nagy kár, hogy ez elveszett.
Nem folytatom a sort. Glück Béla 1946-ban Édesapámhoz írt megőrzött levele, úgy gondolom, igen beszédes, sokmindent elmondott.