(Az eredeti napló szó szerinti közlésével bepillantást nyerhetünk - egy 17 éves levente-fiú átélt története útján - a háború végső szakaszában Németországba hurcolt levente-ifjúság mindennapjaiba, gyötrelmeibe, kilátástalanságba és végül a Szovjet paradicsomba irányításába! És mindezt valóságosan és nem az utókor szájíze szerint, kozmetikázva.)
SOMMEREIN, 1945. február 27. kedd
Csaknem mindenkit beosztottak "szolgálatba", nekem ezúttal valahogy sikerült kicsúsznom.
Volt egy kis időm meditálni arról, hogy milyen furcsa is az életem. Milyen görcsösen ragaszkodunk minden morzsányi fekete katonakenyérhez. A vacsoránál azt nézhetjük, hogy kinek is van több? Biztatjuk egymást, egyél még... Hogy miért? Hát azért, hogy senkinek se maradjon több... senki sem akarja, hogy csak az övéből fogyjon. Furcsa ideológia, de valós, hogy megnyugvást hoz, mintegy a lelkiismeret megnyugtatását, ha eszünk, ha mindenki eszik, és mindenkié fogy a szűkreszabott adagból.
Ej, ha látnátok, hogy milyen is a német katonakenyér! Kétharmada korpa! Istenem, milyen sorsra is jutottunk! Legény Palinak és Jóskának még van az otthonról hozott zsírból. Abból kennek mindig egy kicsit a kenyérre! És közben veszekednek egymást figyelve, nehogy a másik vastagabban kenje!
Piciny szobánkban mind az asztalnál könyökölve, a hidegtől fagyoskodva csak bámuljuk a hideg vaskályhát, mert bizony fűteni nem volt szabad, ugyanis nem volt megengedve, hogy fát szedjünk. Gyakran tör ki keblünkből egy-egy elkeseredett sóhaj... hol egykünkből, hol a másikból... Otthon, Gyöngyöspatán a Legény-fiúk is jómódban éltek. Nekem valahogy egy kép villan a képzeletembe: Frangepán a börtönben... Munkácsy híres munkája.
Hideg van, mint a kutyaordítóban, a kis szobában 2 vaságy van, egy durván kimunkált asztal és 2 szék! És mindegyikőnk gondolata otthon jár! Ej, csak egyszer hazamehetnénk...
WIEN-VELM, 1945. február 28. szerda
Reggel már fél 4 órakor ébresztő volt, majd szálláscsinálóként előre kellett menni. Elszakadtam a csapatomtól, majd cserkészfutásban kellett az 5 km-re levő faluba bejutnom, ahol a vasútállomás volt. Ez igen nagy megerőltetés volt, mert nemcsakhogy igen gyenge erőnlétben voltam, de rettenetesen korgott gyomrom is. Miután én beszéltem a legjobban németül, én intéztem a szállásügyeket. Itt történt életemben először, hogy koldulni kényszerültem, mert már nem bírtam az éhséget.
Bementem egy házhoz, és elmondtam, hogy nagyon éhes vagyok, adjanak legalább egy darab kenyeret. Az osztrák ember először nagyon bizalmatlan, de amikor elmondtam, hogy idehajtott magyar diák vagyok, az asszony megszánt, és hozott ki egy darab kenyeret meg egy darab húst. Azt mondták, üljek le itt az udvaron, és itt megehetem. A koldust máshol sem szokták beengedni a házba, még szép, hogy adott enni. Amikor a családomról és az otthonomról is meséltem németül, sőt egy fényképet is mutattam, feloldódtak, és az ember is beszédbe elegyedett velem. Áldottam Szende tanár urat, aki a németet tanította a gimnáziumban, meg az akkori szorgalmamat, mert bizony a nyelv tudása sok mident feloldott. Még néhány szem krumplit is kaptam, ami aranyat ért.
Estére egy rendes gazdához kerültem, ahol éppen palacsintasütés volt és megkínáltak. Azt nem lehet szavakba önteni, hogy ez a palacsinta milyen istenien jólesett. Itt már odaültettek az asztalhoz, és a családdal együtt fogyasztottam a vacsorát. A palacsinta előtt tejlevest ettünk. Nagyon fura volt számomra, hogy az asztal közepére kitettek egy tálat tele tejlevessel, melyben krumpli volt, azután mindenki kapott egy kanalat, és a közös tálból kanalaztunk. Otthon bizony megbotránkoztam volna ezen az étkezési módon, itt azonban az volt a fontos, hogy ehetek.
Ez egy nagyobb gazdaság lehetett, mert több tehenük is volt, de csak az öreg gazda meg a felesége volt otthon meg egy fiatal orosz nő, akit a gazdához adtak ki, mert annak mind a két fiát elvitték katonának, és mint mondta, kint vannak a fronton. Ezért is sajnáltak meg elsősorban. Érdekes, hogy a gazdasági épületek, a ház, az istálló meg a pajta egy nagy téglakerítéssel volt körbevéve. Ilyet még otthon nem láttam. Az orosz lány is velünk evett az asztalnál, már beszélt is kicsit németül. Azt nem mertem megkérdezni, hogy miként is kerülhetett oda. Csak amennyit elmondtak, annyit tudtam meg róla. Nagy öröm volt számomra, hogy a néhány szem krumpli, amit már előbb kaptam, megmaradt, és ott lapult a kenyérzsákomban.
1945. március 1. csütörtök
Pihenő napot tartottunk. Nagyon jó hely volt, de mint mondják, holnap tovább indulunk.
Volt egy kis időm meditálni arról, hogy milyen furcsa is az életem. Milyen görcsösen ragaszkodunk minden morzsányi fekete katonakenyérhez. A vacsoránál azt nézhetjük, hogy kinek is van több? Biztatjuk egymást, egyél még... Hogy miért? Hát azért, hogy senkinek se maradjon több... senki sem akarja, hogy csak az övéből fogyjon. Furcsa ideológia, de valós, hogy megnyugvást hoz, mintegy a lelkiismeret megnyugtatását, ha eszünk, ha mindenki eszik, és mindenkié fogy a szűkreszabott adagból.
Ej, ha látnátok, hogy milyen is a német katonakenyér! Kétharmada korpa! Istenem, milyen sorsra is jutottunk! Legény Palinak és Jóskának még van az otthonról hozott zsírból. Abból kennek mindig egy kicsit a kenyérre! És közben veszekednek egymást figyelve, nehogy a másik vastagabban kenje!
Piciny szobánkban mind az asztalnál könyökölve, a hidegtől fagyoskodva csak bámuljuk a hideg vaskályhát, mert bizony fűteni nem volt szabad, ugyanis nem volt megengedve, hogy fát szedjünk. Gyakran tör ki keblünkből egy-egy elkeseredett sóhaj... hol egykünkből, hol a másikból... Otthon, Gyöngyöspatán a Legény-fiúk is jómódban éltek. Nekem valahogy egy kép villan a képzeletembe: Frangepán a börtönben... Munkácsy híres munkája.
Hideg van, mint a kutyaordítóban, a kis szobában 2 vaságy van, egy durván kimunkált asztal és 2 szék! És mindegyikőnk gondolata otthon jár! Ej, csak egyszer hazamehetnénk...
WIEN-VELM, 1945. február 28. szerda
Reggel már fél 4 órakor ébresztő volt, majd szálláscsinálóként előre kellett menni. Elszakadtam a csapatomtól, majd cserkészfutásban kellett az 5 km-re levő faluba bejutnom, ahol a vasútállomás volt. Ez igen nagy megerőltetés volt, mert nemcsakhogy igen gyenge erőnlétben voltam, de rettenetesen korgott gyomrom is. Miután én beszéltem a legjobban németül, én intéztem a szállásügyeket. Itt történt életemben először, hogy koldulni kényszerültem, mert már nem bírtam az éhséget.
Bementem egy házhoz, és elmondtam, hogy nagyon éhes vagyok, adjanak legalább egy darab kenyeret. Az osztrák ember először nagyon bizalmatlan, de amikor elmondtam, hogy idehajtott magyar diák vagyok, az asszony megszánt, és hozott ki egy darab kenyeret meg egy darab húst. Azt mondták, üljek le itt az udvaron, és itt megehetem. A koldust máshol sem szokták beengedni a házba, még szép, hogy adott enni. Amikor a családomról és az otthonomról is meséltem németül, sőt egy fényképet is mutattam, feloldódtak, és az ember is beszédbe elegyedett velem. Áldottam Szende tanár urat, aki a németet tanította a gimnáziumban, meg az akkori szorgalmamat, mert bizony a nyelv tudása sok mident feloldott. Még néhány szem krumplit is kaptam, ami aranyat ért.
Estére egy rendes gazdához kerültem, ahol éppen palacsintasütés volt és megkínáltak. Azt nem lehet szavakba önteni, hogy ez a palacsinta milyen istenien jólesett. Itt már odaültettek az asztalhoz, és a családdal együtt fogyasztottam a vacsorát. A palacsinta előtt tejlevest ettünk. Nagyon fura volt számomra, hogy az asztal közepére kitettek egy tálat tele tejlevessel, melyben krumpli volt, azután mindenki kapott egy kanalat, és a közös tálból kanalaztunk. Otthon bizony megbotránkoztam volna ezen az étkezési módon, itt azonban az volt a fontos, hogy ehetek.
Ez egy nagyobb gazdaság lehetett, mert több tehenük is volt, de csak az öreg gazda meg a felesége volt otthon meg egy fiatal orosz nő, akit a gazdához adtak ki, mert annak mind a két fiát elvitték katonának, és mint mondta, kint vannak a fronton. Ezért is sajnáltak meg elsősorban. Érdekes, hogy a gazdasági épületek, a ház, az istálló meg a pajta egy nagy téglakerítéssel volt körbevéve. Ilyet még otthon nem láttam. Az orosz lány is velünk evett az asztalnál, már beszélt is kicsit németül. Azt nem mertem megkérdezni, hogy miként is kerülhetett oda. Csak amennyit elmondtak, annyit tudtam meg róla. Nagy öröm volt számomra, hogy a néhány szem krumpli, amit már előbb kaptam, megmaradt, és ott lapult a kenyérzsákomban.
1945. március 1. csütörtök
Pihenő napot tartottunk. Nagyon jó hely volt, de mint mondják, holnap tovább indulunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése