Egy levente naplója 19.

(Az eredeti napló szó szerinti közlésével bepillantást nyerhetünk - egy 17 éves levente-fiú átélt története útján - a háború végső szakaszában Németországba hurcolt levente-ifjúság mindennapjaiba, gyötrelmeibe, kilátástalanságba és végül a Szovjet paradicsomba irányításába! És mindezt valóságosan és nem az utókor szájíze szerint, kozmetikázva.)

Sopronkőhida, 1945. május 25.

Még mindig itt táborozunk! Tábor? 4000 ember van benne. Sok kis sátorból összeállított, mindenféle kis sátor emelkedik egymás hegyén-hátán. Közöttük nyüzsög a nép. A tüzek miatt - a füst miatt - szemhunyorgatás nélkül nem lehet végigmenni a táboron. Itt fönt a konyhánál az egyik sátor tetején magasra visz a szél egy ballont. Nem más, mint egy felfújt ollagumi. Kibírhatatlan a bűz, állandó a zúgás, kopácsolás. És a legrosszabb mind között a bizonytalanság.
Éjszaka ismét zuhogott az eső. A takaróm - hála Istennek - nem ázott meg, mert a sátorlapomat magamra terítettem. Csak úgy kopogott rajta ez az átkozott víz.
Az út másik oldala kb. 50 m-re "aknásított terület". Az egész! Bűz és baktériumtenyészet. Itt csaknem mindenkinek hasmenése van! Ha egyik ember találkozik az ismerősével, nem azt kérdezi, "Hogy vagy?", hanem azt mondja pl. "Szevasz Jóska, fosol-e még?", és bizony ez nem humor. Igazság! Szörnyű, keserves igazság!
És mi a kajánk? Ma száraz kenyér és kukoricakása volt. Nem bánnám, ha már elmennénk innen. Azt mondják, hogy a határon túl, innen 8 km-re eső faluban, amin mi is keresztül jöttünk, flecktífusz van. Sőt köztünk is volt már egy. Ha ez itt a táborban kitör, mind itt pusztulunk. Higiéne, orvos, gyógyszer hiányában.
Lelkileg teljesen úgy érzem magam, mint március 3-án Bécsben. Igen emlékszem, ott üres szívvel, üres lélekkel dideregtem német lapokat olvasva. Itt pedig ugyancsak kívánom a könyvet, kívánom az írást! De most nem a német, hanem a magyar könyvet, a magyar írást! Nem adnám sokért, ha egy magyar könyvet kaphatnék valahonnan.
Most pedig előveszem az általam írt könyvekről írt tartalmakat, és ki tudja hányadszor olvasom ezeket a jegyzeteket. De valamit olvasok, ami végre magyar.

Pereszteg, 1945. május 29.

Körös-körül két soros magas drótkerítés húzódik, a sarkokon őrtornyokkal. Fogolytábor! 7000 ember van ebben a táborban. 7000 ember várja vagy talán várná a hazamenetelt! De ki tudja ebből valóban hány is lesz szabad?
Amikor megérkeztünk, az első dolog a zabrálás volt! Úgy látszik, ez orosz módszer! Mindent ki kellett pakolnunk, jött az orosz katona, mindent megmustrált, ahogy a vásáron szokták, aztán amit akart, egyszerűen elvett és eltett! Övé! Tőlem az órámon kívül egy kisollót vettek el meg egy pár új talpat. Ez nem kellett a szerbeknek.
Itt nyüzsgünk a táborban zsúfoltan, mint a méhek. Én meg itt! Pedig már bizonyára nagyon vár az Édesanyám... Az új csizmát, amit sikerült idáig elhoznom, leadtam egy háznál Peresztegen (Horváth Jánosnénak 50. sz. házba). Most azzal biztatnak, hogy 5-én végződnek a béketárgyalások, akkor majd elválik a sorsunk.
Minket már előbb osztályoztak, és az 1. és 2. minősítésűeket már ismeretlen helyre elvitték. Illetve ők Kőhidán maradtak még, minket pedig idehoztak Peresztegre. Amíg nem fertőtlenítettek le, addig a szabad ég alatt laktunk. A fertőtlenítés után egy gazdaságba kerültünk mintegy 2000-en. Az istállókban, a pajtákban és a padláson kaptunk elszállásolást.

Pereszteg, 1945. június 2.

Itt ülök a sátrunkban. Az előbb mosdottam, borotválkoztam. Már mindezt csak gépiesen végzem. Orvosi vizsga következik! Egy orosz tiszt végzi. Nem az esetleges betegség érdekli, hanem az erőnlétünk! Olyan sovány vagyok, mint egy gebe. Általános testi gyengeség miatt 2-esre váltam be. Azt mondják, lehet, hogy még ez az osztály is megfelel nekik az oroszországi munkára.
Istenem, Istenem! Miért is születtem meg, ha ilyen sorsot szántál nekem! Édesanyám! Inkább hagytatok volna gyerekkoromban elpusztulni. És bizony ezt nagyon komolyan gondolom! Valami belső dolog úgy vonzana, repítene haza! És úgy gondolom, hogy ez a LÉLEK? Ha még sokáig így kínoznak, ez a mindig hazarepülni akaró lélek egyszer kiszakad a testből... akkor már jó lesz... Megszűnik a szenvedés... Miután istenhívő vagyok, úgy akartam kifejezni magam, hogy ne bűnözzek... de lehet, hogy butaság volt! De nagyonis igaznak érzem.
Reggeli misére szólít a peresztegi templom harangja! Mennyire is hasonlít a mi falunkéhoz... ha reggelenként vagy esténként megszólal, majd meghasad a szívem! Már tudom, már érzem, hogy nem bírom sokáig! Már mindenképpen el kell jönni a november 11-én reggel 5 órakor kezdődött tragédia vagy tragikomédia utolsó felvonásának, utolsó jelenetének!