(Az eredeti napló szó szerinti közlésével bepillantást nyerhetünk - egy 17 éves levente-fiú átélt története útján - a háború végső szakaszában Németországba hurcolt levente-ifjúság mindennapjaiba, gyötrelmeibe, kilátástalanságba és végül a Szovjet paradicsomba irányításába! És mindezt valóságosan és nem az utókor szájíze szerint, kozmetikázva.)
Június 30.
Naponta órákig állok a drótkerítés előtt 5 méterre. Eddig szabad. És ábrándozok. Mígnem a hátamra üt Farók Jancsi vagy valamelyik barátom.
- Mit csinálsz itt, komám? Még bedilizel egyszer...
Hát igen! Mert ott túl a rácson nyílnak a rózsák, ott túl a rácson van a Mennyország.
És agyamon végigfut az emlékezés... Ez volt az internátusban a prefektus úr kedvenc dala... gyakran vasárnaponként ezzel ébresztett a gramofon... szép diákélet.
Tegnapelőtt összefoglalva újra leírtam, mely városokon, falvakon vitt keresztül az utam... Az emlékezés hímes, de sokszor bizony nagyonis aknás mezejére léptem ezzel.
Élénken megelevenedik az utam, mely ehhez a Kálváriához vezetett. Jaj... anyám zokogó arca... apám egy utolsót int a hintóból... "nemsokára visszajövünk" - kiáltja vissza. De többet már én sem tudtam mondani.
És a Zagyva hídig, de még tovább is egy nagy gombóc volt a torkomban, de még akkor fogalmam sem volt arról, hogy még mi minden vár rám.
Ekecs, Január 10. Elválok apámtól, aki ugyancsak megkönnyez, én felülök a főhadnagy kocsijára, mely visz a Kálvária felé.
Derékig érő hóban kemény, de hiábavaló kiképzés, Szencen átlépjük a magyar határt... Fázás... éhezés... szokatlanul kemény munka... kiképzés... fogság, kilátástalanság. De egy katonaruhás kemény férfi nem érzékenyedik el! Ja, vagy éppen a gyomrom korgott? Már készítenek bennünket a nagy oroszországi munkára. Kétszer kapunk levest és fél kiló kenyeret...
Steiner szomszédnak - tolnai gyerek - már másodszor hoztak be egy egész kenyeret és egy darab szalonnát. Jóízűen eszi... Elmegyek onnan, hogy ne lássam.
Pereszteg, 1945. július 8.
A harangok a szentmisére hívnak a faluban, de itt csak mindennapi az élet. Látogatók jöttek! Rohanok a Kapuhoz. Rohanok, hátha itt van Horváthné, kedves jótevőm. Gyorsan befejezem a naplómat, mert ha itt van, odaadom neki, hogy hazavigye. Már írtam levelet is, ha lehet, most azt is hazaküldöm. Ki tudja, lesz-e erre még mód. Ami ezután történik, majd máskor leírom. Most pedig nagyon sietek. Isten veled, Naplócskám! Vidd haza a Kálváriámat! Remélem, hazaér................. szerencsésen.
- Mit csinálsz itt, komám? Még bedilizel egyszer...
Hát igen! Mert ott túl a rácson nyílnak a rózsák, ott túl a rácson van a Mennyország.
És agyamon végigfut az emlékezés... Ez volt az internátusban a prefektus úr kedvenc dala... gyakran vasárnaponként ezzel ébresztett a gramofon... szép diákélet.
Tegnapelőtt összefoglalva újra leírtam, mely városokon, falvakon vitt keresztül az utam... Az emlékezés hímes, de sokszor bizony nagyonis aknás mezejére léptem ezzel.
Élénken megelevenedik az utam, mely ehhez a Kálváriához vezetett. Jaj... anyám zokogó arca... apám egy utolsót int a hintóból... "nemsokára visszajövünk" - kiáltja vissza. De többet már én sem tudtam mondani.
És a Zagyva hídig, de még tovább is egy nagy gombóc volt a torkomban, de még akkor fogalmam sem volt arról, hogy még mi minden vár rám.
Ekecs, Január 10. Elválok apámtól, aki ugyancsak megkönnyez, én felülök a főhadnagy kocsijára, mely visz a Kálvária felé.
Derékig érő hóban kemény, de hiábavaló kiképzés, Szencen átlépjük a magyar határt... Fázás... éhezés... szokatlanul kemény munka... kiképzés... fogság, kilátástalanság. De egy katonaruhás kemény férfi nem érzékenyedik el! Ja, vagy éppen a gyomrom korgott? Már készítenek bennünket a nagy oroszországi munkára. Kétszer kapunk levest és fél kiló kenyeret...
Steiner szomszédnak - tolnai gyerek - már másodszor hoztak be egy egész kenyeret és egy darab szalonnát. Jóízűen eszi... Elmegyek onnan, hogy ne lássam.
Pereszteg, 1945. július 8.
A harangok a szentmisére hívnak a faluban, de itt csak mindennapi az élet. Látogatók jöttek! Rohanok a Kapuhoz. Rohanok, hátha itt van Horváthné, kedves jótevőm. Gyorsan befejezem a naplómat, mert ha itt van, odaadom neki, hogy hazavigye. Már írtam levelet is, ha lehet, most azt is hazaküldöm. Ki tudja, lesz-e erre még mód. Ami ezután történik, majd máskor leírom. Most pedig nagyon sietek. Isten veled, Naplócskám! Vidd haza a Kálváriámat! Remélem, hazaér................. szerencsésen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése