(Az eredeti napló szó szerinti közlésével bepillantást nyerhetünk - egy 17 éves levente-fiú átélt története útján - a háború végső szakaszában Németországba hurcolt levente-ifjúság mindennapjaiba, gyötrelmeibe, kilátástalanságba és végül a Szovjet paradicsomba irányításába! És mindezt valóságosan és nem az utókor szájíze szerint, kozmetikázva.)
Pereszteg, 1945. június 19.
A tegnapi nap nagyon mozgalmas volt részemre. Délelőtt kerestek cédulával. Horváth Jánosné volt. Csaknem az egész napot a kapunál töltöttem, de nem sikerült találkoznom vele. Nem tudtam beszélni vele. Nagyon-nagyon bánt a dolog. Lehet, hogy levelet küldtek otthonról. Pedig milyen jó szíverősítő tabletta is volna most számomra egy otthoni levél. No de az nem romlik el, ami pedig késik, nem múlik. Majdcsak megkapom. Nagyon bosszantott a dolog, de most már mindegy.
Estefelé 7 óra lehetett, amikor a tábor parancsnoka kihirdette, hogy egy orosz-magyar bizottság érkezik a táborba, teljes rendet kell teremteni, mert a tábort feloszlatják. Minden csontos arc mosolygóssá vált, mindenütt hevesen beszélgető, vitatkozó csoportokba gyűlt a rabszolga-nép.
Már az is elterjedt, hogy mindenkin csak egy szál ruha maradhat, a többit elszedik. Rólam nem sok elszedni való van, de azt sem bánnám, ha csak egy kisgatyában engednének ki! Csak már a kapun kívül lennék.
A jóhír-szérum azonban csak másnap délelőttig tartott. Igen, ma délelőttig. Tudniillik orvosi vizsga volt, amikor az orvos hdgy kijelentette, hogy a tábort fertőző betegség miatt lezárták.
Csaknem mindenkinek kegyetlen hasmenése volt! A legforgalmasabb hely a latrina volt. Egy hosszú árok, egymás mellett két-két deszka. Erre kellett ráguggolni. Egy öreg alezredes mellettem guggolt, de olyan mérhetetlenül gyenge volt, hogy beesett az árokban összegyűlt szartömegbe. Úgy húzták ki. Mondhatom, jól nézett ki. Hogy hol mosakodott meg, hol mosta meg a ruháját, nem tudom, mert gyorsan elvitték onnan. Állítólag több ilyen baleset is volt, de ezeket nem láttam. Csak a hosszú sorban üldögélő, nyögdécselő, hígan fosó embereket. Szerencsére nekem nem volt ilyen bajom.
Szóval az orvos kijelentette, hogy a táborban kiütött a hastífusz, ami 21 napos zárlatot jelent. Hát ez volt a híres bizottságosdi. Ilyen étkezés és tömegszállás mellett, mindenféle gyógyszer nélkül megszüntethető ez? Ennek talán már sosem lesz vége... vagy éppenséggel hamarosan végső vége lesz.
De mi is itt az élelmezésünk? Lucernaleves, reggel borsótea, két szem kockacukor és egy szelet kenyér. Ez volt a napi adag. Hetente egyszer hús! De milyen hús? Büdös hordó halkonzerv, amiben élő kukacok voltak. Ez nem mese! Élő kukacok! És az sem mese, hogy bizony ezeket is megettük, mert még ebből is csak kis adagot kaptunk. És ha a lucernalevesből néha repeta van, olyan verekedés folyik az ételosztásnál, hogy az őrségnek nem egyszer közbe kellett lépni. Ettől a koszttól lézengett, szinte csúszó-mászóvá vált a társaság. De a hasmenés még azt a kevés kalóriát is kiviszi, ami az említett nagyszerű menüben lett volna.
Az istálló plafonján, ahol a szalmán van a szállásunk, költött egy fecskepár. Üres óráimban ezeket nézegetem. Már lassan kirepülnek a kisfecskék. Mennyire szeretnék velük elrepülni! De itt a vers érvényesült, hogy árva gólya áll magában... ez volt a mi sorsunk.
Estefelé 7 óra lehetett, amikor a tábor parancsnoka kihirdette, hogy egy orosz-magyar bizottság érkezik a táborba, teljes rendet kell teremteni, mert a tábort feloszlatják. Minden csontos arc mosolygóssá vált, mindenütt hevesen beszélgető, vitatkozó csoportokba gyűlt a rabszolga-nép.
Már az is elterjedt, hogy mindenkin csak egy szál ruha maradhat, a többit elszedik. Rólam nem sok elszedni való van, de azt sem bánnám, ha csak egy kisgatyában engednének ki! Csak már a kapun kívül lennék.
A jóhír-szérum azonban csak másnap délelőttig tartott. Igen, ma délelőttig. Tudniillik orvosi vizsga volt, amikor az orvos hdgy kijelentette, hogy a tábort fertőző betegség miatt lezárták.
Csaknem mindenkinek kegyetlen hasmenése volt! A legforgalmasabb hely a latrina volt. Egy hosszú árok, egymás mellett két-két deszka. Erre kellett ráguggolni. Egy öreg alezredes mellettem guggolt, de olyan mérhetetlenül gyenge volt, hogy beesett az árokban összegyűlt szartömegbe. Úgy húzták ki. Mondhatom, jól nézett ki. Hogy hol mosakodott meg, hol mosta meg a ruháját, nem tudom, mert gyorsan elvitték onnan. Állítólag több ilyen baleset is volt, de ezeket nem láttam. Csak a hosszú sorban üldögélő, nyögdécselő, hígan fosó embereket. Szerencsére nekem nem volt ilyen bajom.
Szóval az orvos kijelentette, hogy a táborban kiütött a hastífusz, ami 21 napos zárlatot jelent. Hát ez volt a híres bizottságosdi. Ilyen étkezés és tömegszállás mellett, mindenféle gyógyszer nélkül megszüntethető ez? Ennek talán már sosem lesz vége... vagy éppenséggel hamarosan végső vége lesz.
De mi is itt az élelmezésünk? Lucernaleves, reggel borsótea, két szem kockacukor és egy szelet kenyér. Ez volt a napi adag. Hetente egyszer hús! De milyen hús? Büdös hordó halkonzerv, amiben élő kukacok voltak. Ez nem mese! Élő kukacok! És az sem mese, hogy bizony ezeket is megettük, mert még ebből is csak kis adagot kaptunk. És ha a lucernalevesből néha repeta van, olyan verekedés folyik az ételosztásnál, hogy az őrségnek nem egyszer közbe kellett lépni. Ettől a koszttól lézengett, szinte csúszó-mászóvá vált a társaság. De a hasmenés még azt a kevés kalóriát is kiviszi, ami az említett nagyszerű menüben lett volna.
Az istálló plafonján, ahol a szalmán van a szállásunk, költött egy fecskepár. Üres óráimban ezeket nézegetem. Már lassan kirepülnek a kisfecskék. Mennyire szeretnék velük elrepülni! De itt a vers érvényesült, hogy árva gólya áll magában... ez volt a mi sorsunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése