(Az eredeti napló szó szerinti közlésével bepillantást nyerhetünk - egy 17 éves levente-fiú átélt története útján - a háború végső szakaszában Németországba hurcolt levente-ifjúság mindennapjaiba, gyötrelmeibe, kilátástalanságba és végül a Szovjet paradicsomba irányításába! És mindezt valóságosan és nem az utókor szájíze szerint, kozmetikázva.)
.................. 1945. április 4.
Igen emlékezetes nap ez számomra. Tegnap este elindultunk Linz felé. Este 6 óra volt, hamarosan besötétedett. A menet elviselhetően indult, azonban hamarosan éreztem, hogy a bakancs kezdi nyomni a lábom. Mindinkább sántikálok. Csak így tudok továbbmenni. Fogam és öklöm összeszorítottam és ... imádkoztam, hogy az utat végig tudjam gyalogolni! Mert vagy továbbmész, vagy elpusztulsz! És a jó Isten megsegített. Sikerült végigsántikálni az utat.
Egy istállóban szállásoltak el, világmegváltás volt, amikor lerogyhattam a szalmára. Sajnos a gazda mindig odébbhajszolt azzal, hogy itt csak a helyet foglaljuk és a munkájában zavarjuk. Ahányszor fel kellett tápászkodnom, annyiszor érezhettem a világ minden kínját... Egyébként a hosszú éjszaka uátn reggel 4 órakor érkeztünk meg végállomásunkra - az istállóba. Vagy úgyis mondhatnám: szállodánkba...
Csak az egyik talpamon hat óriási vízhólyag van, a bőr pedig rojtokban körülötte. Irgalmatlanul fáj. Ha valami hozzáér a lemeztelenített bőrhöz, csillagokat látok. Ej Anyám, ha látnád, hogy milyen...
KREMS, 1945. április 5.
Talán már említettem előbb, hogy egy jóvágású, győzelemittas főhadnagy veszi át a parancsnokságot. Nos, már átvette. Amikor a sántaságomról kihallgatott, elismerte, hogy így szinte lehetetlen gyalogolni. A kocsijára nem tud felvenni, legfeljebb lehagy, de nem javasolja, mert az élet kockáztatásával jár. Próbáljak meg továbbmenni.
Így hát este 9 órakor - már az első lépéskor csillagokat látva - elindultunk. És megkezdtem az egész éjszakai menetet... Máskor már az út közepe táján szédeleg a fáradságtól a banda, mi lesz majd velem, ha a teljes kimerültséget jelentő fáradtsághoz még e szörnyű fájdalom is hozzájárul? Aki megsebesül, kocsira teszik, ez a sebesülés azonban nem számít annak. Pedig a kínja tantaluszi.
Még most sem hiszem el, hogy miként tudtam kiállni. Mikor beértünk Kremsbe, egy német kaszárnyába vittek bennünket. Itt elvették azt az ócska fegyverzetet is, amit kiképzéskor kaptunk. Mert bizony azóta fordult a kocka! A magyar csapatokat mind lefegyverzik a németek, és Linzbe irányítják. Állítólag már Bécs külvárosában dúl a harc. És miért nem adja fel a német? Csak a sok emberi kín, az anyagi veszteség és a vérzivatar folytatódik...
Az utak most már tele és tele vannak menekültekkel. Az oroszok elől menekülnek nyugat felé. Hosszú végeláthatatlan sorokban. Gyereksírás, kiabálás, autótülkölés, teljes a riadt zűrzavar! Teljes a rendetlenség!
Az egész tömeg nyugat felé tart. Nyugat felé, de valójában nem tudom miért. Hiszen Linz felé is erősen nyomul az angol. Jobb később, mint soha, most döbbenünk csak rá valójában, hogy ezt a háborút már elveszítettük!
Igaz, mi közömbösek vagyunk, hiszen nem mint fegyvertársak, nem is mint menekültek, hanem egyszerűen foglyoknak vagyunk nyilvánítva. Linzben valószínűleg gyűjtőtábor, de egyesek szerint internálótábor lesz.
A menekülő csoportokban magyarok is vannak bőven. Beszédbe elegyedek egy családdal, akik kocsival jöttek. Mikor megtudják, hogy diák vagyok, invitálnak, hogy van hely a kocsin, menjek velük, mert ide az oroszok jönnek, és jaj lesz nekünk. Egy szép diáklány is ül a kocsin. Látják, hogy sántítok, így gyalog aligha tudok továbbmenni. Én azonban kelet felé, hazafelé akarok menni.
Egy istállóban szállásoltak el, világmegváltás volt, amikor lerogyhattam a szalmára. Sajnos a gazda mindig odébbhajszolt azzal, hogy itt csak a helyet foglaljuk és a munkájában zavarjuk. Ahányszor fel kellett tápászkodnom, annyiszor érezhettem a világ minden kínját... Egyébként a hosszú éjszaka uátn reggel 4 órakor érkeztünk meg végállomásunkra - az istállóba. Vagy úgyis mondhatnám: szállodánkba...
Csak az egyik talpamon hat óriási vízhólyag van, a bőr pedig rojtokban körülötte. Irgalmatlanul fáj. Ha valami hozzáér a lemeztelenített bőrhöz, csillagokat látok. Ej Anyám, ha látnád, hogy milyen...
KREMS, 1945. április 5.
Talán már említettem előbb, hogy egy jóvágású, győzelemittas főhadnagy veszi át a parancsnokságot. Nos, már átvette. Amikor a sántaságomról kihallgatott, elismerte, hogy így szinte lehetetlen gyalogolni. A kocsijára nem tud felvenni, legfeljebb lehagy, de nem javasolja, mert az élet kockáztatásával jár. Próbáljak meg továbbmenni.
Így hát este 9 órakor - már az első lépéskor csillagokat látva - elindultunk. És megkezdtem az egész éjszakai menetet... Máskor már az út közepe táján szédeleg a fáradságtól a banda, mi lesz majd velem, ha a teljes kimerültséget jelentő fáradtsághoz még e szörnyű fájdalom is hozzájárul? Aki megsebesül, kocsira teszik, ez a sebesülés azonban nem számít annak. Pedig a kínja tantaluszi.
Még most sem hiszem el, hogy miként tudtam kiállni. Mikor beértünk Kremsbe, egy német kaszárnyába vittek bennünket. Itt elvették azt az ócska fegyverzetet is, amit kiképzéskor kaptunk. Mert bizony azóta fordult a kocka! A magyar csapatokat mind lefegyverzik a németek, és Linzbe irányítják. Állítólag már Bécs külvárosában dúl a harc. És miért nem adja fel a német? Csak a sok emberi kín, az anyagi veszteség és a vérzivatar folytatódik...
Az utak most már tele és tele vannak menekültekkel. Az oroszok elől menekülnek nyugat felé. Hosszú végeláthatatlan sorokban. Gyereksírás, kiabálás, autótülkölés, teljes a riadt zűrzavar! Teljes a rendetlenség!
Az egész tömeg nyugat felé tart. Nyugat felé, de valójában nem tudom miért. Hiszen Linz felé is erősen nyomul az angol. Jobb később, mint soha, most döbbenünk csak rá valójában, hogy ezt a háborút már elveszítettük!
Igaz, mi közömbösek vagyunk, hiszen nem mint fegyvertársak, nem is mint menekültek, hanem egyszerűen foglyoknak vagyunk nyilvánítva. Linzben valószínűleg gyűjtőtábor, de egyesek szerint internálótábor lesz.
A menekülő csoportokban magyarok is vannak bőven. Beszédbe elegyedek egy családdal, akik kocsival jöttek. Mikor megtudják, hogy diák vagyok, invitálnak, hogy van hely a kocsin, menjek velük, mert ide az oroszok jönnek, és jaj lesz nekünk. Egy szép diáklány is ül a kocsin. Látják, hogy sántítok, így gyalog aligha tudok továbbmenni. Én azonban kelet felé, hazafelé akarok menni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése