Egy levente naplója 6.

(Az eredeti napló szó szerinti közlésével bepillantást nyerhetünk - egy 17 éves levente-fiú átélt története útján - a háború végső szakaszában Németországba hurcolt levente-ifjúság mindennapjaiba, gyötrelmeibe, kilátástalanságba és végül a Szovjet paradicsomba irányításába! És mindezt valóságosan és nem az utókor szájíze szerint, kozmetikázva.)

Bécs, 1945. március 3. szombat

Első napunk az új szállásunkon. Az egész társaság köpenyben ül és didereg. A szél süvít, és a több helyütt papírral befedett ablakot meg-megrázza. Időnként összevacogok, aztán semmi... Üres minden... Oly üres az élet... Semmi cél, még kevesebb remény. Ha megfázok, befejeződött minden... Kitekintek egy papírral be nem fedett, üres ablaktáblán át a "városra". Nagy pelyhekben, sűrűn esik a hó. Már van annyi, hogy befedi az utca sok-sok az előbbiekben már elmesélt szemetét. Istenem, milyen jó is volt otthon, amikor kitekintettem az ablakon, és élveztem a hulló és egymással játszadozó hópelyheket! Gyakran játszik velem a gondolat: nem, ez nem mehet így tovább... ha nincs célod, nincs eszményed, szállj ki ebből az undorító világból... Aztán újabb gondolat, ha itt csak egy senki, egy rongy kényszer-baka vagyok, a sors mostohasága folytán, csak két dologgal fogok törődni: Ápolom az Istent a szívemben és Tanulok! Így nem fogok csak vegetálni, rettegni a betegségtől, a háború borzalmait megjelenítő állandó bombázástól, a mindennapi szenvedéstől, éhségtől meg mindentől ami itt vár rám, hanem tanulok. Így sikerül elérni, hogy ne csak vegetáljak, állattá váljak! Istenem, segíts a célomban.
Ezt szolgálja, hogy az iskola folyosóin végestelen-végig üveges könyvszekrények állnak sorban, a szél által lóbált nyitott ajtajaikkal. A könyvek összevissza hevernek. Kiveszek egy kis keménytáblás kötetet: Goethe-versek. El is viszem magammal! És olvasom a verseket. Egy aktuális versike: Wer reitet so spat durch Nacht und Wind... Es ist der Vater mit seinem Kind... Szóval ha kis szabad időm van, a német könyveket böngészem.