(Az eredeti napló szó szerinti közlésével bepillantást nyerhetünk - egy 17 éves levente-fiú átélt története útján - a háború végső szakaszában Németországba hurcolt levente-ifjúság mindennapjaiba, gyötrelmeibe, kilátástalanságba és végül a Szovjet paradicsomba irányításába! És mindezt valóságosan és nem az utókor szájíze szerint, kozmetikázva.)
Bécs, 1945. márc. 5. hétfő
Hát úgy látszik, hogy még nincsen elég bajunk... tegnap este az aprótermetű, de óriási hangú szakaszvezető úr, akit a társaim csak balféknek hívnak, az este folyamán szoba-vizitet tartott. A szoba felének a bakancsát kidobálta. Bizony az enyémet is. Igaz, hogy már csak kevés boxom van, és a talp szélét nem kentem be... Amit eddigi életemben láttam, hallottam, olvastam: a legpocsékabb intézmény a katonaság...
Kemény hóesésben, szélviharban mentünk munkára. Ezúttal, mint tolmács, a tisztes urakkal egy II. osztályú kocsiban dekkoltunk. Délben kaptunk egy kis merőkanálnyi, de igen finom sárgaborsófőzeléket. A tisztes uraknak kétfelé állt a fülük a jóllakottságtól. (Szakaszvezetőnél magasabb rangú ember sohasem volt a láthatáron! - sem magyar, sem pedig német.)
A már említett balfasznak nevezett törpeformájú szakaszvezető (bocsánat, hogy ilyen csúnyán írtam ki az itt közszájon forgó nevét, de a düh inspirált) a kutyájának kivett 5 kanállal, miközben mi korgó gyomorral és nyálcsurgással néztük szótlanul és a magyar katonaságnál szabványos alázatosan a gyomorforgató jelenetet. De hol vannak a tiszt urak, akik ellenőriznék? Azok még jobb helyen vészelik át ezt a mocsok háborút... Az ember itt pusztulhat, csak a kedvenc kutya kielégüljön... És még csodálkozunk, hogy ilyen szellemiség mellett idejutott Magyarország? A németeknél szabályosan, rendben, egyenlően történt a kajaosztás.
Anyám, Anyám, bizonyára sohasem gondoltad volna, hogy ennyit kell szenvednem, amikor megszülettem. És Apám, aki - úgy gondolom - ugyancsak valahol errefelé jár, ugyan mit gondol erről is, meg arról is... Mindenről...
Kemény hóesésben, szélviharban mentünk munkára. Ezúttal, mint tolmács, a tisztes urakkal egy II. osztályú kocsiban dekkoltunk. Délben kaptunk egy kis merőkanálnyi, de igen finom sárgaborsófőzeléket. A tisztes uraknak kétfelé állt a fülük a jóllakottságtól. (Szakaszvezetőnél magasabb rangú ember sohasem volt a láthatáron! - sem magyar, sem pedig német.)
A már említett balfasznak nevezett törpeformájú szakaszvezető (bocsánat, hogy ilyen csúnyán írtam ki az itt közszájon forgó nevét, de a düh inspirált) a kutyájának kivett 5 kanállal, miközben mi korgó gyomorral és nyálcsurgással néztük szótlanul és a magyar katonaságnál szabványos alázatosan a gyomorforgató jelenetet. De hol vannak a tiszt urak, akik ellenőriznék? Azok még jobb helyen vészelik át ezt a mocsok háborút... Az ember itt pusztulhat, csak a kedvenc kutya kielégüljön... És még csodálkozunk, hogy ilyen szellemiség mellett idejutott Magyarország? A németeknél szabályosan, rendben, egyenlően történt a kajaosztás.
Anyám, Anyám, bizonyára sohasem gondoltad volna, hogy ennyit kell szenvednem, amikor megszülettem. És Apám, aki - úgy gondolom - ugyancsak valahol errefelé jár, ugyan mit gondol erről is, meg arról is... Mindenről...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése