Japán 2. (Az utazó)

VISZONTAGSÁGOS UTAZÁS JAPÁNBA II.

Elköltöttük az ízletes, bőséges vacsorát (bár ne tettük volna!), majd - mivelhogy nagyon kellemes volt az augusztusi este: az égen sziporkázott milliónyi csillag, körülöttünk andalítóan morajlott és oly szépen, oly megnyugtatóan taréjozott a végeláthatatlan tenger - felmentünk újdonsült barátainkkal. Ők egy velemkorú, jó kedélyű fogorvos és a neje. Letelepedtünk a fedélzeti karszékekre, és élveztük a végtelen tenger nyugtató hatását. Közben hatalmas hajónk simán siklott a végtelen óceánon.
Jókedvűen nagyokat derültünk, miközben nagyhangú, kedves kollégám a legújabb pesti viccekkel szórakoztatott mindannyiunkat. Elmondta, hogy otthon a patikus barátja rátukmált néhány doboz Daedalont az esetleges tengeri betegség esetére. Kijelentette, hogy ő aztán igazán nem érzékeny az ilyesmire, miközben szép szavakkal ecsetelte, hogy ez az enyhén hullámzó tenger éppenhogy relaxáló hatású. Nyugtató, szórakoztató, andalító! Őszinte leszek: egyetértettem vele. Jó hangulatban kívántunk egymásnak jó éjszakát és szép álmokat.
DE REGGEL JÖTT A VIHAR!
Arra ébredtem, hogy mintha kicsit himbálózna a kabinunk. És mintha egy picit szédülnék, és valahogy a gyomrom sem tökéletes. Szidtam magam, hogy este olyan jól ettem.
Felmentem hát a fedélzetre, hogy kilevegőzzem magam. Az éttermen keresztül vitt az utam, ahol láttam, hogy néhányan már reggeliznek. Valóban csak néhányan voltak a hatalmas étkezőben. Szerencsére az egyetemen I. évben, amikor jártam, orosz nyelvből is kollokválni kellett, így - amennyit kellett - tudtam oroszul beszélni. Annyit mindenképpen elmondtam a pincérnek, hogy nem egészen jó a gyomrom, a villásreggeli helyett inkább csak egy hideg tejeskávét kérnék - ha lehet. Lehetett. Hozta is mindjárt. Megittam, de nem esett jól. Nem is sokáig örülhettem neki, mert egy erőteljesebb émely után, a gyomrom a tasakomnak visszaadta a reggelenként megszokott kedvenc italomat.
Szánakozó mosollyal jött oda az ilyesmihez, úgy látszik, ugyancsak hozzászokott pincér, és mondta, hogy ilyenkor nem nagyon érdemes mást enni, mint esetleg fagylaltot. Ők már ehhez hozzászoktak, egy óra múlva lehet fagylaltot kapni, jöjjek vissza.
Már a nejemnek is fel kellett volna jönni, de sem őt, sem a barátainkat nem láttam, de a magyar csoportból mást sem.

Nagyon szánalmas helyzetben volt a feleségem! Lementem a kabinunkba, hogy megnézzem, miért nem kelt még fel. Feküdt, halálsápadtan, hidegrázástól remegve, jajgatva, sóhajtozva, hogy itt kell meghalnia... Pedig alig 14 órával ezelőtt a moszkvai kilátónál ilyen stramm fiatalasszonyként fotóztam... Panaszkodott, hogy még felülni sem tud, mert abban a pillanatban kiöklendi még azt is, ami már régen nincsen az üres gyomrában... Annyi ereje azonban még volt, hogy esküt tegyen arra, ha innen hazajut valaha, soha többé nem hagyja el hazánk szent határát - utólag hozzátette: hajóval. Miután pedig felkelésről, úgy látszik, szó sem lehetett, megnyugtattam, hogy egy óra múlva visszajövök, és hozok neki le fagylaltot, ami a pincér szerint jót tesz.
Miután pedig a szomszéd kabinból, ahol újdonsült barátaink laktak, ugyancsak hallottam keserves hangokat, bekopogtam. Az ajtó nem volt zárva, beléptem! A barátom jajgatva, a neje csendesen, de sápadtan feküdt az ágyon. Nekik is megígértem, hogy hozok fagylaltot - ha nem leszek rosszabbul - mert sajnos én sem éreztem valami jól magam, de kétségkívül jobban bírtam a kiképzést.
Ekkor kimentem a fedélzetre, hogy körülnézzek, ahol alig pár percet tudtam tartózkodni. Egymást sorjázták a hatalmas "fehér lovasok" (hullámok), a szél dühöngött. A légáramlat az arcomba vágta a felkapott vizet, a tenger dühöngött, dübörgött, a tajtékzó hatalmas hullámok nagyot csaptak a hajó oldalának, majd nagy puffanással kimúltak. Az óriási hajó pedig kissé himbálózva de rendületlenül tart előre a kijelölt cél felé. Mielőtt elsodort volna a viharos orkán, visszatakarodtam az étterembe, és állandó készenlétben tartottam a mentő tasakot.
Már mosolyogva jött elém a barátságos pincérem - igaz, nem sok dolga volt, mert alig néhány ember lézengett a hatalmas étteremben - és néhány óriási fagyit hozott poharakban. Mondta, ha kell, hoz még.
A fagyizás után mintha kicsit jobban éreztem volna magam, vittem hát egy nagy pohárral a nejemnek is. Zsonglőrként mozogtam, mert a hajó ingott, én kissé szédültem, a kabinunkhoz pedig egy szűk lépcsőn kellett lejutni. Persze egyik kezemmel fogtam a korlátot.
Sajnos a feleségem nem tudott felülni, de fekve elfogyasztotta ezt is, meg a később hozott utánpótlást is. Más a hajó megállásáig nem is ment le a torkán, de nekem sem.
Megígértem, hát hoztam le a barátaimnak ugyancsak. A kollégám annyira hálás volt, megígérte, ha a fogaimmal bárminemű baj történik, jöjjek és szeretettel viszonozza "életmentő" jótéteményemet... Hát szegény, ő is ilyen nagy bajban volt.
És eközben mit tudtam csinálni? Körülnéztem a hajó belsejében, és közben gondosan tartottam a tasakot, mely olykor-olykor egy-egy böffentés után szolgálatba került. De ez korántsem olyan kínok közepette történik, mint amikor az ember gyomorrontás után kényszerül megszabadulni a gyomrának terhelő tartalmától. Még egy filmet is megnéztem így a hajón néhány velünk utazó atyafival. A magyar csapatból sajnos senki nem volt ott.
És hogy miféle baj ez a tengeribetegség? A labirintus (belső fülben) túlingerlése, mely hányással, hányingerrel, fejfájással, szédüléssel, depresszióval, olykor hasmenéssel jár. Hát ez gyötört bennünket is. Érdekes, hogy a hajó néhány utasa nem betegedett meg. És most nem a pincérre és a tengerészekre gondolok.

A kikötő közelébe értünk. Megáll a hajónk. És ebben a pillanatban megszűnik minden baj egyszerre, hirtelenül! Olyannyira, mintha az előbb sem lett volna semmi probléma! A kishajó már megérkezett, mely bevezet bennünket a kikötőbe.

Befutunk Jokohama kikötőjébe. Sokan várják már a vizen érkezett ismerőseiket, rokonaikat, minket pedig az utazási iroda munkatársai.