MEGTANULTUNK TÁNCOLNI
(Ilyen volt a világ akkoriban, 1946-ban - számunkra)
Igaz, hogy az átélt megpróbáltatásoktól bizonyos értelemben testileg, lelkileg megnyomorítva, de mégis szerencsésen hazajöttünk, hisz a Gulágtól megmenekültünk. Úgy-ahogy letettük a gyorsított érettségit is, azonban újból be kellett illeszkednünk a régi baráti körbe, és valamiképpen felvenni azt az élettempót, ami köszönő viszonyban sem volt azzal a világgal, amit itthagytunk. Akkor, a háború azon szakában tilos volt a mulatozás, a zene, a tánc stb. Ehelyett mi, leventék a templomtoronyban őrködtünk a beosztás szerint felváltva, és jelezni kellett, ha valahol a láthatáron a bombatámadások után tüzet észleltünk. De ezúttal nem erről kívánok írni.
Hazatérve meglepődve láttuk, hogy sorban alakulnak az ifjúsági szervezetek (SZIT, MADISZ stb.), melyekben zenés-táncos mulatságokat, játékokat, színdarabokat satöbbi, satöbbi rendeznek a korunkbeli fiatalok. Az elhallgattatott ifjúság életre kelt. A szomszédos kisközségbeli, rózsaszentmártoni barátaink már a lányokkal jöttek át Apcra, a rendszeresen szervezett rendezvényekre, meg sok minden mást meséltek, amitől csaknem égnek állt a hajunk.
Mi, Farók Jancsi barátommal még táncolni sem tudtunk! Egy évvel alattunk járt a hatvani gimnáziumban Vidéki Pista barátunk - aki itthon maradt a kitelepítéskor -, ő utóbb az orvosira iratkozott be, majd később a főváros főorvosa lett. De ne szaladjunk ennyire előre az idővel!
Nos, Pisti barátunk felajánlotta, hogy miután nagy a házuk és még egy tölcséres gramofonjuk is van, náluk rendezhetünk táncórákat. Ragyogó ötlet volt! Szívesen belementünk.
De ki lesz a táncpartnerünk? Hát nekem a Szalay Boris (akiről már szó esett), a Farók Jancsinak pedig egy ugyancsak Hatvanba járó diáklány, az Édes Teca. Néhány este elegendőnek bizonyult: sikerült megtanulni a tánclépéseket Vidéki Pista vezényletével, az egyébként nekünk is tetsző, csinos lányok segítségével és a tölcséres gramofon közreműködésével. És ez megszüntette a bennünk kialakult kisebbségi érzést, óriási lépést jelentett ebbe a számunkra teljesen új világba való beilleszkedésre.
Hazatérve meglepődve láttuk, hogy sorban alakulnak az ifjúsági szervezetek (SZIT, MADISZ stb.), melyekben zenés-táncos mulatságokat, játékokat, színdarabokat satöbbi, satöbbi rendeznek a korunkbeli fiatalok. Az elhallgattatott ifjúság életre kelt. A szomszédos kisközségbeli, rózsaszentmártoni barátaink már a lányokkal jöttek át Apcra, a rendszeresen szervezett rendezvényekre, meg sok minden mást meséltek, amitől csaknem égnek állt a hajunk.
Mi, Farók Jancsi barátommal még táncolni sem tudtunk! Egy évvel alattunk járt a hatvani gimnáziumban Vidéki Pista barátunk - aki itthon maradt a kitelepítéskor -, ő utóbb az orvosira iratkozott be, majd később a főváros főorvosa lett. De ne szaladjunk ennyire előre az idővel!
Nos, Pisti barátunk felajánlotta, hogy miután nagy a házuk és még egy tölcséres gramofonjuk is van, náluk rendezhetünk táncórákat. Ragyogó ötlet volt! Szívesen belementünk.
De ki lesz a táncpartnerünk? Hát nekem a Szalay Boris (akiről már szó esett), a Farók Jancsinak pedig egy ugyancsak Hatvanba járó diáklány, az Édes Teca. Néhány este elegendőnek bizonyult: sikerült megtanulni a tánclépéseket Vidéki Pista vezényletével, az egyébként nekünk is tetsző, csinos lányok segítségével és a tölcséres gramofon közreműködésével. És ez megszüntette a bennünk kialakult kisebbségi érzést, óriási lépést jelentett ebbe a számunkra teljesen új világba való beilleszkedésre.
Vidéki Pista barátom
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése