Mongólia 1. (Az utazó)

UTAZÁS MONGÓLIÁBA (I.)

1975. július 16. szerda. Bár már reggel 7 órakor kimentünk az irkutszki repülőtérre, de gépünk csak fél 12 órakor indult el Ulan Bator felé, így a másnap reggel 9 óra helyett 11-re érkeztünk meg a mongol fővárosba.

A szállodában, melyet Ulan Bator névvel illettek és a legnagyobb és legpatinásabb a druszafővárosban (egyébként még egy van ezen kívül), már a hallban "nehéz birkafaggyú-szag" fogadott, és ez az illatanyag beitta magát az összes szobába, az ágyneműbe, és még az egérlukakba is bizonyára behatolt...
Luxus lakosztályt kaptunk, 3+1 szobásat, hűtőszekrénnyel és televízióval. A TV a szovjet adásokat közvetítette. Éppen a SZU-USA műholdak összekapcsolása volt a főtéma...
A hatalmas étterem a földszinten terült el, ahol rajtunk kívül valamilyen vidéki, népes mongol delegáció és több kekiruhába öltözött német vadász is érkezett. Őket egyenként kísérte egy-egy mongol, és majdnem orra bukott a pincér a sietségtől a kiszolgálásukban. A főpincér keletnémet volt, mint mondotta, már több éve szolgál ebben a faggyúszagú országban.

Ebédre valami különös ízű levest és rostélyost kaptunk, vacsorára pedig újfent levest és tésztába burkolt húsgombócokat. Ehhez a feleségem hozzá sem nyúlt, én azonban ehetőnek találtam. Éhes voltam...

Délután elmentünk a "nagyáruházba" Magyarországon tanult mongol kísérőnkkel. Úgy gondoltuk, itt találjuk a világ legnagyszerűbb bőr- és bundakollekcióját! Valóban akadt néhány bőrkabát és bőrkosztüm, de olyan ízléstelenek, hogy még ingyen sem cipeltük volna haza.
Mégis találtunk a fent jelzett árukból ínyencségeket a harmadik emeleten egy nagy teremre valót, de az ajtó felett hatalmas tábla jelezte, hogy itt kizárólag nyugati valutával lehet vásárolni...
Megkérdeztük a tolmácsot, hogy miért nincs bunda az áruházban. Mint mondotta, nyáron nem árusítják, mert a mongoloknak szükségtelen, de ha volna is, a külföldiek már mind elvitték volna.
Nem hiszem, hogy ez a maroknyi magyar kifoszthatta volna ezt a monumentális magazint, rajtunk kívül pedig csak oroszok vannak nagyobb számban, de ők a szemszáj ízlésének mindenben megfelelő kantinban vásárolnak, és olcsóbban is - ezt utóbb az egyik szovjet tiszt felesége mesélte el az utolsó napon; sőt nagyon készségesen felajánlotta a segítségét, de bármilyen kedves is volt az ajánlata, ekkor már nem volt sem időnk, sem pénzünk az ilyesmire...
Az áruházból tehát inkább faggyúszaggal telítődve, mint emléktárgyakkal felpakolva mentünk haza...