UTAZÁS MONGÓLIÁBA (V.)
Nagy izgalommal vártuk a továbbutazást, hogy meglátogassunk néhány jurta-települést: megismerjük az állattenyésztők életét. Az ulanbatori műút nem sokáig tartott, hamarosan csak a hidak no meg a villany és távírópóznák jelezték, hogy merre is van az út. A hatalmas sztyeppe kísérte autónkat mindkét oldalról és a zöldellő, füves, kissé hullámos végtelen mező.
Az egyhangú tájból hatalmas kopár sziklák bukkantak elő. Amikor egy-egy rövid pihenőre kiszálltunk, megcsapott a tavaszi sztyeppe virágainak erős illata. A távolban a dombhajlatok között hol néhány kecske, hol legelésző tevék tűntek elő. A dombok soha meg nem unható változatossága mellett egyre inkább észreveszi az ember, hogy maga a végtelen puszta is percről percre változik. Mindez pedig benne ül valami hatalmas nagy távlatban, amit a körülmagasló messzi hegyek zárnak le valahol, valahol a távolban...
Először a taxiállomást értük el. Ha csak néhány jurtával is találkoztunk, mindenütt megtalálható volt néhány kipányvázott és indulásra bármikor kész, felnyergelt ló. Bár egyik-másik jurta mellett már motorkerékpárt is láttam, mint a modernebb és gyorsabb, de semmi esetre sem biztonságosabb közlekedési lehetőség reprezentánsát.
Íme az első vándorfalu, amit érintettünk. Mindössze néhány jurtából és több deszákából hevenyészve összetákolt bódészerű épületből állt. Három család lakott itt, akik több mint ezer állatot legeltettek, gondoztak. Rokoncsaládok, és jól megférnek egymás mellett. Amikor a legelő már nem ad elegendő táplálékot az állataiknak, egyszerűen továbbállnak, mindig a jobb legelőjű helyre vándorolnak. A jurtában a családtagok laknak, de télvíz idején külön helyet szorítanak itt az újszülött és szopós állatoknak is vagy éppenséggel egy másik jurtában helyezik el azokat. A fából összetákolt építmények szintén az állatok védelmét szolgálják.
Amint látjuk, jakfogattal gyűjtik össze a kifejt tejet. Nagyon szerettük volna belülről is megnézni ezt az igazi nomád jurtát, de a lakóik nem voltak túlságosan vendégszeretők. Az asszony, aki a sátor mellett egy bográcsban főzte az ebédet, közeledésünkre beszaladt a jurtába, úgyszintén a gyerekek is, azután mongolné résre húzta a bejárati függönyt, és onnan figyelte a távozásunkat. Úgy látszik, azt sem bánta, ha megég a bográcsban az étel, mert addig nem bújt elő, amíg nem szívódtunk fel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése