AKIRŐL MINDENKÉPPEN SZÓT KELL EJTENI
Bár már sok mindenről írtam, csak éppen Édesanyámról nem, pedig apám több éves katonáskodása során ő tartotta össze a családot, ő látta el annak mindennapos szükségleteit.
ÉdesanyámŐ biztatott bennünket, átlagon felül értelmes volt, tartotta bennünk a lelket, mert bizony sok helyre azzal a szomorú hírrel, hírlevéllel állított be a postás, hogy a család fronton levő tagja meghalt a hazáért hősi halállal.
Édesanyám siklósi lány volt, itt végezte el a polgári iskolát kitűnő eredménnyel, mint az osztálya eminens tanulója. Akkortájt a négy középiskola adta az értelmiségi lányoknak az általános műveltséget. Ezzel már valamely irodában is el lehetett helyezkedni.
Édesanyám siklósi lány volt, itt végezte el a polgári iskolát kitűnő eredménnyel, mint az osztálya eminens tanulója. Akkortájt a négy középiskola adta az értelmiségi lányoknak az általános műveltséget. Ezzel már valamely irodában is el lehetett helyezkedni.
Szeretett volna dolgozni is, de apám nem engedte azzal az indokkal, hogy legyen otthon, aki a családot összetartja és "őrzi a családi tűzhelyet".
Legnagyobb meglepetésünkre egyik alkalommal a hatvani pártbizottságtól felkeresett bennünket egy elvtárs meg egy elvtársnő és felajánlották anyámnak, hogy szervezze meg az MNDSZ-t (Magyar Nők Demokratikus Szövetségét) a községben, és vállalja el az elnöki posztot.
Anyám első pillanatban örült, mert úgy látta, hogy végre kap egy megtisztelő feladatot a családi életen túlmenően, képességeit is kibontakoztathatja, némi önállóságot, függetlenséget is szerezhet ezáltal. Apám azonban nem járult hozzá. Jól emlékszem, mikor azt mondta a küldött elvtársaknak: ha a piros-fehér-zöld színű zászló alatt menetelnének, még ő is beállna... Szókimondó ember volt, őszintén elmondta a gondolatait, ám sajnos abban az időben és abban a világban az őszinte szókimondás nem mindig volt szerencsés.
Édesanyámnak ezúttal sem sikerült valamiféle önálló munkát, megbizatást vállalni, de bizony enélkül is volt éppen elég dolga, tennivalója.
Legnagyobb meglepetésünkre egyik alkalommal a hatvani pártbizottságtól felkeresett bennünket egy elvtárs meg egy elvtársnő és felajánlották anyámnak, hogy szervezze meg az MNDSZ-t (Magyar Nők Demokratikus Szövetségét) a községben, és vállalja el az elnöki posztot.
Anyám első pillanatban örült, mert úgy látta, hogy végre kap egy megtisztelő feladatot a családi életen túlmenően, képességeit is kibontakoztathatja, némi önállóságot, függetlenséget is szerezhet ezáltal. Apám azonban nem járult hozzá. Jól emlékszem, mikor azt mondta a küldött elvtársaknak: ha a piros-fehér-zöld színű zászló alatt menetelnének, még ő is beállna... Szókimondó ember volt, őszintén elmondta a gondolatait, ám sajnos abban az időben és abban a világban az őszinte szókimondás nem mindig volt szerencsés.
Édesanyámnak ezúttal sem sikerült valamiféle önálló munkát, megbizatást vállalni, de bizony enélkül is volt éppen elég dolga, tennivalója.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése