AKI "MEGMENTETTE A BECSÜLETEMET" (I.)
Édesanyám valóban nemcsak szép és csinos asszony volt, de igen intelligens is, azonban amikor megszülettem nem volt elég anyateje a táplálásomhoz, így valamiféle pótlásra volt szükség. Abban az időben még nem voltak patikai pótszerek, a kiegészítés tehéntejjel történt a babák számára.
A huszas évek végén az volt a szabály, hogy a tehéntejet felesben teával kell higítani. Az étkezésemet a családunk barátja és egyben községünk neves orvosa, dr. Kerényi Jenő "háziorvos" írta elő.
Állandóan sírtam, bőgtem. Valaminő bajra gondoltak, de a doktor semmiféle problémát nem talált nálam. Gondos szüleim konzultációra hívták a közeli Gyöngyösi Kórház főorvosát is, ő is megállapította, hogy "semmi baj". A paraméterek jók, sajnos a gyerek sírós, vagy hogy is mondják ezt falun az emberek? Rossz, bőgős a gyerek. Talán van ilyen is...
Egyik alkalommal a szüleim elutaztak néhány napra, és a nagymama gondozásába adtak. A nagymamám a régi jó módszert követte, és a modern (huszas évek!) orvosi elvárásoknak fittyet hányva: megetetett tejbegrízzel. És horribile dictu, nem méricskélte az adagot, mint Édesanyám! Quantum satis! Amennyi kellett!
Megtörtént a csoda: megszűnt a bőgés. Mint nagymamám mondta, csak éhes volt ez a szegény gyerek!
Anyámék hazajöttek és csodálkozva látták, hogy nem sír a gyerek, alszik mint a bunda!
- Édes Istenem! Mit adott neki, mama? - kérdezte anyám kétségbe esve, valami rosszat sejtve (akkoriban mákgubó-főzettel nem egyszer altatták a gyerekeket).
- Semmi mást, mint tejbegrízt! És annyit, amennyi jólesett neki - fokozta a nagyanyám a döbbenetet...
A következőkben anyám is követte a jólbevált gyakorlatot, és a testvéreim már nem bőgtek az éhségtől. És ami nem elhanyagolható, a nagymama megmentette a becsületemet, levette rólam a bőgős jelzőt.
Az esetet a szüleim mondták el nekem, de elmeséltettem a nagymamámmal is, amikor nála nyaraltam...
A huszas évek végén az volt a szabály, hogy a tehéntejet felesben teával kell higítani. Az étkezésemet a családunk barátja és egyben községünk neves orvosa, dr. Kerényi Jenő "háziorvos" írta elő.
Állandóan sírtam, bőgtem. Valaminő bajra gondoltak, de a doktor semmiféle problémát nem talált nálam. Gondos szüleim konzultációra hívták a közeli Gyöngyösi Kórház főorvosát is, ő is megállapította, hogy "semmi baj". A paraméterek jók, sajnos a gyerek sírós, vagy hogy is mondják ezt falun az emberek? Rossz, bőgős a gyerek. Talán van ilyen is...
Egyik alkalommal a szüleim elutaztak néhány napra, és a nagymama gondozásába adtak. A nagymamám a régi jó módszert követte, és a modern (huszas évek!) orvosi elvárásoknak fittyet hányva: megetetett tejbegrízzel. És horribile dictu, nem méricskélte az adagot, mint Édesanyám! Quantum satis! Amennyi kellett!
Megtörtént a csoda: megszűnt a bőgés. Mint nagymamám mondta, csak éhes volt ez a szegény gyerek!
Anyámék hazajöttek és csodálkozva látták, hogy nem sír a gyerek, alszik mint a bunda!
- Édes Istenem! Mit adott neki, mama? - kérdezte anyám kétségbe esve, valami rosszat sejtve (akkoriban mákgubó-főzettel nem egyszer altatták a gyerekeket).
- Semmi mást, mint tejbegrízt! És annyit, amennyi jólesett neki - fokozta a nagyanyám a döbbenetet...
A következőkben anyám is követte a jólbevált gyakorlatot, és a testvéreim már nem bőgtek az éhségtől. És ami nem elhanyagolható, a nagymama megmentette a becsületemet, levette rólam a bőgős jelzőt.
Az esetet a szüleim mondták el nekem, de elmeséltettem a nagymamámmal is, amikor nála nyaraltam...
A nagymamám, Schmidt Antalné, sz. Baumstark Jusztina
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése