OSZTÁLYTALÁLKOZÓ
A kép egy korábbi évfolyam-találkozón készült. Ekkor már csak négy tanárunk volt életben. Hadd emlékezzem meg róluk is néhány szóban.
Balról kezdve Sándor tanár úr, a számtan és fizika oktatója, mellette Szende tanár úr, a magyar és német nyelv professzora, osztályfőnökünk. Róla a Levente-naplóban már többször tettem említést.
Igaz, hogy sváb származásom ellenére otthon egy szót sem hallottam, tanultam németül, de az is igaz, hogy Szende tanár úr kitűnő pedagógiai érzékével és rendíthetetlen következetes szigorával úgy megtanította a német nyelvet, hogy amikor kikerültem Németországba, már bátran beszéltem az idegen nyelvet, és ez nagyon sok nehézségen túljuttatott.
Ugyanakkor megszerettette a magyar nyelv és irodalom tantárgyat, és talán némileg neki is köszönhető, hogy szívesen írok, és ahogy a visszajelzésekből érzékelhető, (így az is,) hogy érthetően fogalmazom meg a szakmai ismereteket, mely alapját képezi annak a többszáz publikációnak, ami a tollamból megjelent a különböző szaklapokban.
Jeney tanár úr következik. Csak azért nem voltam kitűnő rendű az alsó osztályokban, mert rajzból jó érdemjegyet adott. Nem voltam jó rajzoló, ha így vesszük, megérdemeltem. Viszont hálás lehetek neki azért, mert nem vette észre vagy figyelembe, hogy rajzaim egy részét még így is Nikolits Gyurka padszomszédom rajzolta meg helyettem - latin dolgozatért cserébe.
A tanár úr azonban másként is él az emlékezetemben. A harmincas évek végén, amikor a Felvidék magyarlakta területeit már fokozottan követelte a magyarság, Jeney tanár urat, aki tartalékos hadnagy volt, behívták katonának. Egyik alkalommal - szabadságon lévén - megjelent az iskolában egyenruhában. Furcsa volt, hogy tiszti egyenruháján a hadnagyi rang egy fekete posztóval volt eltakarva. Azt mondták, hogy ők már Csehszlovákia területén tevékenykedtek, mint a Rongyos Gárda tagjai. Fogalmam sem volt, hogy mi az a Rongyos Gárda...
És a következő a sorban Horváth tanár úr, a latintanár, az osztály "mumusa". Kezét többnyire a zakója oldalzsebében tartva, rezzenéstelen arccal tekintett ki az osztályterem ablakán - noteszét sohasem használva és - nem az osztály felé fordulva szolította ki valamelyik izguló diákot. Mintha az ablakon kinézve a hatvani házak tetején jelent volna meg az a név, aki éppen a szerencsés jelölt lett aznap, hogy a latin nyelv rejtelmeit bogozhassa a tanár úr kérdéseire válaszolva. Senkire nem nézett feleltetés előtt, így soha senki nem tudta, hogy éppen kit ér el a "végzet", mert bizony a latin nyelv a bonyolult grammatikájával, Ciceró akár egy egész oldalt is kitevő, hosszú körmondataival a legnehezebb tárgyként szerepelt az "osztály étlapján".
Egyébként hihetetlen, de mindezek ellenére a legkedvencebb tantárgyam volt a latin, valamennyi dolgozatom jeles minősítést kapott, így sohasem volt lehetőségem, hogy feleljek, és kicsit villogjak az osztály előtt a tájékozottságommal. Nemhiába szerettem volna latin-német-magyarszakos tanár lenni.
Egyszer azonban majdnem bajba kerültem, amikor Nikolits Gyurka - kitűnő rajzaiért cserébe - egyik alkalommal szóról szóra leírta az enyémről a nem éppen könnyű latindolgozatot. A konkrét probléma abból adódott, hogy elfelejtett benne hibákat ejteni, ez alkalommal csak kettőnké lett jeles az osztályban. Kilógott a ló lába. A tanár úr ebből az anyagból kihívta Gyurkát felelni, ő azonban - mint utóbb magyarázkodott - izgalmában is csak alig tudott egy-két szót kinyögni. A továbbiakban a barátom a tanári asztalnál kényszerült megmérettetni írásban, engem pedig (a kedvelt diákját) szokatlanul súlyos feddésben részesített. Éppen a kedvenc tanárom és kedvenc tantárgyamban!
Sajnos a többi tanárom ekkor már csak - remélhetőleg - valahonnan a felhők mögül, az égből figyelheti e rövid megemlékezésemet. Pedig rájuk is többször szeretettel és tisztelettel emlékezem vissza, hiszen ők biztosították számomra azt az alapműveltséget, mellyel leérettségizhettem és amellyel folytathattam felsőfokú tanulmányaimat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése