(Az eredeti napló szó szerinti közlésével bepillantást nyerhetünk - egy 17 éves levente-fiú átélt története útján - a háború végső szakaszában Németországba hurcolt levente-ifjúság mindennapjaiba, gyötrelmeibe, kilátástalanságba és végül a Szovjet paradicsomba irányításába! És mindezt valóságosan és nem az utókor szájíze szerint, kozmetikázva.)
Tisztjeink tiszteseink állandó hajszolása mellett napról napra járunk ásni az erődöket. Pedig már mindez hiábavaló, hiszen Bajorország kikiáltotta a függetlenséget, és hazaküldte katonáit. Már itt, Linztől 15 km-re folyik a harc, a hiábavaló háború.
Kint az erdőben éppen előttem, egyik ágról a másikra ugrál egy mókus, valahol egy kakukk szól... itt a mezőn a zöld pázsiton fehér és sárga virágok ingatják illatos fejecskéiket... minden, minden szabad, csak mi vagyunk katona-rabszolgák. A hadsereg már lefegyverezve, hadifogolyként dolgozik, és minekünk itt pihenő időben jobbraát-balraátot stb. kell csinálni! Alaki kiképzés a háború utánra, és még mindig kikötések, gúzsbakötések - a tiszt urak szórakoztatására. Ugye, Naplócskám, ha nem lennél velem és nem élnéd át mindezt, magad is bizonyára el se hinnéd.
Pedig a munka, a sáncolás nem könnyű! Mondhatnám, kemény munka, de kezdem már megszokni. Istenem! Tekints le ránk és vidd haza mielőbb a szerencsétlen magyar katonagyerekeket.
Baumgarten, 1945. május 2.
Végre megkezdődött a háborús életünknek az utolsó felvonása. Olvasom az újságban, hogy Hitler hősi halált halt, Dönitz tengernagy lett az új Führer, aki az angol-amerikaiaktól békét kért, de a Szovjettől nem. Így hát ezen az oldalon tovább folyik a háború.
Olvasom a német újságban, hogy Graziani az egész olasz és 2 német hadsereggel kapitulált. Mussolinit Milánóban kivégezték. Az angolok átkeltek a Brenner hágón, az oroszok az Elbán 4 hídfőt állítottak. Horthy Miklóst az angolok kiszabadították. Mind-mind új hírek, melyek a háború utolsó jelenetei.
És velünk mi van? Kenyeret egyáltalán nem kapunk, az élelemadagunkat csökkentették. Most már legjobb volna az angol uralom! Azt, hogy milyen szörnyű az éhség, nem lehet kimondani. Felesleges leírnom! A társaság csupa csont és bőr...
Nem mondom, most kapok 5 vacsorát a gazdánál a szkv. úrral együtt. Nagyszerűen eladtam a szkv. óráját, az élelem az alkuban ki volt kötve. Hát bizony annyit érsz, ahány nyelvet beszélsz - mondja a közmondás! A nyelvtudásom - most talán ha kicsit túlzok is - életmentő volt.
Még csak most fejeztük be a munkát. Ó, de mi szükség van már futóárokra? Lövészárokra? Mi pedig már alig várjuk a melegebb napokat! Itt, 800 m magasban vagyunk az Alpokban. Tegnap, a szép május elsején szép nagy pelyhekben hullott a fenyőerdőben a hó.
A nyitott pajtában, a tetves szalmán fekvő baka számára bizony ez nagyon kellemetlen. És egyáltalán kibírható? Emellett minden reggel már 5 órakor ébresztőt rendelt a fhdgy úr, mégpedig a nyári időszámítás szerint. Megemlítem, hogy errefelé is az a szokás, hogy a leveses tálat kiteszik az asztal közepére, körbeüli a család, és mindenki maga kanalazza a tálból.
Baumgarten, 1945. május 6.
A napokban igen érdekes, fontos események történtek. Itt volt az ideje, mert a legénység végelkeseredésben volt. Ez az állandó, egyhangú, semmirevaló robot, a szűkre szabott kaja, a hazavágyás egy életfogytig tartó szibériai kényszermunkának hatott.
Az előbb történt fontos politikai események ellenére is Dönitz a háború folytatása mellett döntött. Nos, 3-án megdördültek a frontágyúk. Emellett állandó bombázások folytak. És mi az erdőben rendületlenül ástuk tovább a hiábavaló bunkereket! Ez volt a parancs, a parancsot pedig végre kellett hajtani. És az alattunk húzódó - már az előbbiekben is említett országúton - megjelentek az amerikai páncélosok.
A főhadnagyunk elébük ment, barátságosan fogadták. Mindent elmondott, amiről már írtam, erre nem ellenségként fogadták, és néhány rohamfegyvert is adtak neki. Ezt mi sem tudtuk, mivégre történt.
Egy azonban biztos, hogy a jó hangulat a századnál a tetőfokra hágott. A nyomorult tanyánkon állandó volt a nóta! A nyomorult, sovány keblekből vígan tört elő a bakadal: "leszerelő magyar bakák számára..." Ma már az amerikai gyalogságot várjuk és főként azt, hogy indulhassunk haza. Most már mindenki bízott! "Na már csak néhány nap", "nos még egy hét és indulunk" - ez volt a fő beszédtéma.
Úgy éreztem, hogy az én ereimben cikázik az öröm, állandóan csak daloltam volna. Éjszaka Édesanyámékkal álmodtam, ha csak behúnytam akár egy percre is a szemem, a családi körben találtam magam, és mindig a nappali szobában ültem, köröttem a kis családunk.
És most valahogy mégis szorongó lélekkel és fájó szívvel rovom a sorokat kedves naplómba. Koszos, tetves szalmaágyamon ülök, és a ládám az íróasztalom. Mert az előbbi a fantázia, az álom, ez pedig a valóság. És valami nagyon megfájdul belülről...
Szőke hdpr. az imént jelentette ki, hogy a rádió szerint egyelőre szó sem lehet a hazamenetelről. A nyugati foglyokat mind hazabocsátották, a keletieken azonban még nem tudtak megegyezni a szovjettel. A lengyel kérdésen van egy kis zavar. Úr Isten! Ne nézd már sokáig ennyi magyar ember lelki szenvedését!
Kint az erdőben éppen előttem, egyik ágról a másikra ugrál egy mókus, valahol egy kakukk szól... itt a mezőn a zöld pázsiton fehér és sárga virágok ingatják illatos fejecskéiket... minden, minden szabad, csak mi vagyunk katona-rabszolgák. A hadsereg már lefegyverezve, hadifogolyként dolgozik, és minekünk itt pihenő időben jobbraát-balraátot stb. kell csinálni! Alaki kiképzés a háború utánra, és még mindig kikötések, gúzsbakötések - a tiszt urak szórakoztatására. Ugye, Naplócskám, ha nem lennél velem és nem élnéd át mindezt, magad is bizonyára el se hinnéd.
Pedig a munka, a sáncolás nem könnyű! Mondhatnám, kemény munka, de kezdem már megszokni. Istenem! Tekints le ránk és vidd haza mielőbb a szerencsétlen magyar katonagyerekeket.
Baumgarten, 1945. május 2.
Végre megkezdődött a háborús életünknek az utolsó felvonása. Olvasom az újságban, hogy Hitler hősi halált halt, Dönitz tengernagy lett az új Führer, aki az angol-amerikaiaktól békét kért, de a Szovjettől nem. Így hát ezen az oldalon tovább folyik a háború.
Olvasom a német újságban, hogy Graziani az egész olasz és 2 német hadsereggel kapitulált. Mussolinit Milánóban kivégezték. Az angolok átkeltek a Brenner hágón, az oroszok az Elbán 4 hídfőt állítottak. Horthy Miklóst az angolok kiszabadították. Mind-mind új hírek, melyek a háború utolsó jelenetei.
És velünk mi van? Kenyeret egyáltalán nem kapunk, az élelemadagunkat csökkentették. Most már legjobb volna az angol uralom! Azt, hogy milyen szörnyű az éhség, nem lehet kimondani. Felesleges leírnom! A társaság csupa csont és bőr...
Nem mondom, most kapok 5 vacsorát a gazdánál a szkv. úrral együtt. Nagyszerűen eladtam a szkv. óráját, az élelem az alkuban ki volt kötve. Hát bizony annyit érsz, ahány nyelvet beszélsz - mondja a közmondás! A nyelvtudásom - most talán ha kicsit túlzok is - életmentő volt.
Még csak most fejeztük be a munkát. Ó, de mi szükség van már futóárokra? Lövészárokra? Mi pedig már alig várjuk a melegebb napokat! Itt, 800 m magasban vagyunk az Alpokban. Tegnap, a szép május elsején szép nagy pelyhekben hullott a fenyőerdőben a hó.
A nyitott pajtában, a tetves szalmán fekvő baka számára bizony ez nagyon kellemetlen. És egyáltalán kibírható? Emellett minden reggel már 5 órakor ébresztőt rendelt a fhdgy úr, mégpedig a nyári időszámítás szerint. Megemlítem, hogy errefelé is az a szokás, hogy a leveses tálat kiteszik az asztal közepére, körbeüli a család, és mindenki maga kanalazza a tálból.
Baumgarten, 1945. május 6.
A napokban igen érdekes, fontos események történtek. Itt volt az ideje, mert a legénység végelkeseredésben volt. Ez az állandó, egyhangú, semmirevaló robot, a szűkre szabott kaja, a hazavágyás egy életfogytig tartó szibériai kényszermunkának hatott.
Az előbb történt fontos politikai események ellenére is Dönitz a háború folytatása mellett döntött. Nos, 3-án megdördültek a frontágyúk. Emellett állandó bombázások folytak. És mi az erdőben rendületlenül ástuk tovább a hiábavaló bunkereket! Ez volt a parancs, a parancsot pedig végre kellett hajtani. És az alattunk húzódó - már az előbbiekben is említett országúton - megjelentek az amerikai páncélosok.
A főhadnagyunk elébük ment, barátságosan fogadták. Mindent elmondott, amiről már írtam, erre nem ellenségként fogadták, és néhány rohamfegyvert is adtak neki. Ezt mi sem tudtuk, mivégre történt.
Egy azonban biztos, hogy a jó hangulat a századnál a tetőfokra hágott. A nyomorult tanyánkon állandó volt a nóta! A nyomorult, sovány keblekből vígan tört elő a bakadal: "leszerelő magyar bakák számára..." Ma már az amerikai gyalogságot várjuk és főként azt, hogy indulhassunk haza. Most már mindenki bízott! "Na már csak néhány nap", "nos még egy hét és indulunk" - ez volt a fő beszédtéma.
Úgy éreztem, hogy az én ereimben cikázik az öröm, állandóan csak daloltam volna. Éjszaka Édesanyámékkal álmodtam, ha csak behúnytam akár egy percre is a szemem, a családi körben találtam magam, és mindig a nappali szobában ültem, köröttem a kis családunk.
És most valahogy mégis szorongó lélekkel és fájó szívvel rovom a sorokat kedves naplómba. Koszos, tetves szalmaágyamon ülök, és a ládám az íróasztalom. Mert az előbbi a fantázia, az álom, ez pedig a valóság. És valami nagyon megfájdul belülről...
Szőke hdpr. az imént jelentette ki, hogy a rádió szerint egyelőre szó sem lehet a hazamenetelről. A nyugati foglyokat mind hazabocsátották, a keletieken azonban még nem tudtak megegyezni a szovjettel. A lengyel kérdésen van egy kis zavar. Úr Isten! Ne nézd már sokáig ennyi magyar ember lelki szenvedését!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése