2010. február 28., vasárnap

Dubai - Omán 1. (Az utazó)

KIRÁNDULÁS A MUSZLIM VILÁGBA
DUBAI - OMÁN SZULTÁNSÁG

AMIKOR MAJDNEM NAGY BAJBA KERÜLTEM





2009. február 19-én egy szeles, hideg, havasesős napon Bécsen keresztül utaztunk az Arab Emírségek nagyvárosába, Dubaiba, majd onnan megyünk tovább a Ománi Szultánságba. Dubaiban fogadott az arab sofőrünk nemzeti viseletben, és egy Európában tanult fekete muszlim tanárnő, aki franciául, németül és arabul beszélt.
Egyetlen jámbor(nak látszó) férfitársamat se tévesszen meg, hogy a világias muszlim hölggyel átkaroljuk egymást, mert bizony errefelé furcsa világ van a nők abszolút elkülönítése, távoltartása terén. E vonatkozásban igen szigorú a törvény. Egy egészen apró eset miatt majdnem én is a kegyetlen és irgalmat nem ismerő Sharia (iszlám vallásos igazságszolgáltatás) kezébe kerültem. Elmesélem majd, hogy az egészen apró, nálunk nevetségesnek számító esemény, náluk főbenjáró bűn. És - mint a vezetőnk kijelentette - e téren nincs megértés!
Mielőtt néhány jellemző kép felvillantásával bekukkantunk ebbe az ortodox iszlám világba, ismét felhívom a figyelmet, (tisztelt jámbornak látszó) férfitársaim, hogy ha erre járnátok, gondosan kerüljétek még a hölgyek közelségét is (ha ilyen gondolat jár az eszetekben, menjetek például Thaiföldre), de a nők számára kijelölt helyeket is jobb messze elkerülni - még szükség, sőt végszükség esetén is - nehogy úgy járjon bárki is, mint én, mert egykönnyen a kegyetlen iszlám törvényszék, a Sharia elé kerülhet az ember - ott pedig nincs kegyelem.





Rettenetesen nagy a forróság! 40 fok körüli értéket mutat a hőmérő higanyszála. A belvárosban lakunk, ahol megállás nélkül dübörög az élet. Ramadán van. Éppen a szomszédban van a Ramadán ilyenkor szokásos 50 százalékos illatszer-leárazása. Hatalmas termek polcai tömve különféle termékekkel! Kölnivel, parfümmel, kozmetikai szerekkel. És minden féláron! Ramadánkor ez így szokás - mondják. Sajnos nekünk nincsen rá pénzünk. Nagy kár!
Ki hinné, hogy a feketébe burkolódzó, igazhitű hölgyek, akiknek sokszor még csak a szeme villódzik a sötét arcfedő alól, megtöltik a termeket, és nagy kedvvel válogatják-vásárolják a szépítő szereket. A vastag ruha alá? Ki tudja...




A hatalmas, nyüzsgő nagyváros még 200 évvel ezelőtt szinte kietlen sivatag volt, a tengernél pedig halászfalu. Ma hatalmas felhőkarcolók sorjáznak. Akkorák, hogy nem is tudom fényképezni.
A városban mindenütt zöld ligetek, különböző színekben pompázó, illatozó virágágyások, szökőkutak. Ezeket természetesen állandóan öntözni kell és rendben tartani a nagy hőségben. Az olajbevételből persze a dúsgazdag nagyvárosnak ez nem okoz gondot.
Mi pedig időnként meg-megpihenünk, letöröljük a hőségokozta verejtéket a homlokunkról, élvezettel szippantunk a virágok illatából, és szinte felfrissülünk a szökőkút csobogó vízsugarától.



A tengerparton halcsarnok. Az öreg muszlim az igazak nyugalmával árusítja a napi fogást. Közben egy rózsafűzérhez hasonló láncféle golyóbisait morzsolgatja. Bizonyára fohászkodik. A lelkiüdvéért vagy talán az élénkebb keresletért? Egy biztos: ránk se hederít. A turista nem vásárló.


2010. február 27., szombat

Történetei



KORÁN ÖSSZEÜTKÖZTEM A HATALOMMAL


Bejegyzéseink első részében számos esetet olvashattunk a kezdő, majd már gyakorló állatorvos érdekesebb eseteiről, az állatorvosi praxis örömeiről és nehézségeiről. Ezen belül sikeres kísérleteimről és kudarcaimról, többszáz publikációt eredményező irodalmi munkásságomról, mely reflexiójaként több, mint 120 különlenyomatot kértek közleményeimből különféle intézményekből a világ minden részéből.
Rögzítettük azt a riportot is, amit a budapesti Gazda TV vett fel magánéletemről, munkásságomról, és egy napot velem töltött a stáb, elkísért napi munkámra. A riport 3 reggel adásba is került az MTV-ben.
Hadd mondjak most el egy történetet, ami az állatorvosi pályafutásom elején történt, amikor még alig száradt meg a tinta a diplomámon. Az eset az akkori időkre jellemző, ma már elképzelhetetlen. Összeütköztem a Hatalommal! Kezdő fiatalemberként azt hittem, hogy a gyakorlatban is mindent úgy kell tenni, ahogy azt a bölcs professzoraim tanították az egyetemen - pedig a mindennapos élet akkortájt nem ezt igazolta. Ennek bizonyítására álljon hát itt ez a példaértékű kis történet, mely a pályám kezdetén, 1952-ben: a beszolgáltatások idején játszódott.
Amint akkor mondták, a szarvasmarhákat "jóvátételként" szállították a győztes államokba. Ez falun úgy történt, hogy a központos községbe - és akkor ez volt az én székhely községem, Surd - időnként összegyűjtötték az akkorra tervezett számú tehenet, melyeknél rektálisan (végbélen át) vemhességi vizsgálatot kellett végezni, mert vemhes állatot nem volt szabad vágóba szállítani.
Nos, nevezett napon 18 tehenet vezettek fel helyből és a két szomszédos községből, Nemespátróból és Beleznáról. Tehát elvégeztem a kötelező vemhességi vizsgálatot, mely során 3 tehén vemhesnek bizonyult. Ezek járlatára nem is vezettem rá a "nem vemhes, vágóba szállítható" záradékot.
A felvásárló kért, könyörgött, majd fenyegetett, hogy feljelent, mert akadályozom a beszolgáltatást.
- Ennyi tehén van ütemezve, ezeknek el kell menni! De ez állatorvosi igazolás nélkül nem megy. A vemhességi vizsgálat során lehet tévedni, - mondta - de a szállítás nem akadhat el.
Én pedig nem álltam kötélnek, ezért csak 15 tehén került elszállításra. Mondtam, hogy én nem írok a papírokra hamis adatokat.
Az eset után 3 nap múlva jött a kisbíró a községi tanácstól, hogy a Zala Megyei Pártbizottságtól parancs érkezett, hogy másnap délelőtt 10 órakor jelentkezzek Zalaegerszegen Darabos elvtársnál, a Megyei Pártbizottság első titkáránál. Róla állatorvos-körökben is elterjedt a mondás, hogy nagyon kemény ember (a szóbeszéd igazi megnevezését nem írom le, mert nem bír nyomdafestéket).
Nem mondom, kicsit megijedtem, és azonnal berohantam Nagykanizsára Fodor Miklós főállatorvos úrhoz, aki nemcsak kitűnő ember volt úgy is, mint ember, úgy is, mint főnök. Tanácsot kértem tőle.
Amikor elpanaszoltam neki az esetet, Miklós bácsi csak hümmögött.
- Személyesen Darabos elvtársat kell keresned? - kérdezte. Nem pedig Gálosi megyei főállatorvos urat?
- Bizony az utasítás személyesen így szólt!
- Hát így ez nem lesz könnyű eset - nyugtázta a főorvos úr. A Darabossal nem lehet szórakozni! Jobb, ha viszel némi fehérneműt meg egy kis elemózsiát is, mert könnyen ott foghatnak. Mostanában ez nem ritka eset.
Erre már igazán megrémültem. Akkortájt mindennaposak voltak a letartóztatások, kitelepítések stb. Ma már nem túl sokan emlékeznek ezekre a rákosista időkre.
Az éjszaka nem aludtam, és reggel már időben elindultam motorral Zalaegerszegre. Darabos elvtárs akkurátus ember volt. Pontosan 10 órakor kiszólt a titkárnő, hogy bemehetek. Elhatároztam, hogy bármi történjék is, védem az igazamat.
Belépésemkor Darabos nagyot köszönt.
- Szabadság, Radnai elvtárs! - és anélkül, hogy leültetett volna in medias res belekezdett. - Hallom, hogy maga akadályozza a beszolgáltatást. 3 tehenet nem engedett elszállítani, ez pedig főben járó hiba.
Erre elmondtam, hogy én nem a beszolgáltatást gátoltam, csupán nem írtam rá az igazolásra a hamis adatot.
- Alig néhány hónapja jöttem ki az egyetemről, ahol azt oktatták, majd kinevezésemkor az FM-ben is arra tettem esküt, hogy a munkámat, az állatorvosi tevékenységet mindig lelkiismeretesen, a legjobb tudás szerint fogom végezni az orvosi szabályzat szigorú betartásával. Én csak ezt tettem! - mondtam idegesen, de határozottan.
Erre néhány perc szünet következett... Majd egyszeriben megenyhült a teljesen hétköznapi külsejű akkor nagyúr, és már sokkal barátságosabban beszélt.
- Hát fiatalember, a szabályt valóban be kell tartani, de a továbbiakban ilyen esetekben találjon módot, hogy a beszolgáltatás ne csorbuljon! Mert ez fontos népgazdasági érdek.
Búcsúzáskor már kezet is fogott velem.
Tanultam az esetből, a továbbiakban már a tartási helyen vizsgáltam meg az állatokat, és ha nem volt szállítható, a felvásárlónak volt ideje az állat kicserélésére. Nem szerettem volna, hogy megismétlődjön az eset. Mindez azonban számomra egyszer s mindenkorra ugyancsak tanulságos volt: az orvosi szabályt semmilyen körülmények között sem szabad megszegni, ám a hatalommal sem ajánlatos szembeszállni.


2010. február 26., péntek

Kapott leveleket

Health and Welfare Canada (Santé et Bien-étre social Canada)
Health Protection Branch (Direction générale de la protection de la santé)
Tunney's Pasture (Parc Tunney)
Ottawa, Canada
K1A 0L2
-----------------------------


Dear Doctor
Monsieur le Docteur I. Radnai

I would appreciate receiving a reprint of your publication
J'amerais recevoir un tiré á part de votre article

Mass incidence of a disease in foals following feeding of barleystraw contaminated with fungi

appearing in
paru dans

Magyar Allatorvosok Lapja 31 (4): 245, 1976.

Sincerely yours,
Bien á vous,

J. Harwig



2010. február 25., csütörtök

Kapott leveleket

Joaquim Segales
Anat. Patologica
Facultat de Veterinaria
Univ. Autonoma Barcelona
08193 Bellaterra
Barcelona, Spain
----------------------------------------------

1/22/94


Dear Dr. Istvan:

Please send me a copy of your article:
"Mass Incidence of a Skin Disease in Swine"
published in Magy Allatorv Lapja
48/6 (JUN 1993), p.351-355

Joaquim Segales



2010. február 24., szerda

Egy levente naplója 14.

(Az eredeti napló szó szerinti közlésével bepillantást nyerhetünk - egy 17 éves levente-fiú átélt története útján - a háború végső szakaszában Németországba hurcolt levente-ifjúság mindennapjaiba, gyötrelmeibe, kilátástalanságba és végül a Szovjet paradicsomba irányításába! És mindezt valóságosan és nem az utókor szájíze szerint, kozmetikázva.)

Beszéltem egy nyilas őrmesterrel, aki azt mondta, hogy tőlünk 20 km-re van mögöttünk azon alakulat, mely Dunaszerdahelyről indult el. Ezek voltak Apámék! Édes Mennyei Atyám, csak még egyszer találkozhatnék az Édesapámmal. Mennyivel könnyebb volna.
Kandó hadapród úrral beszéltem a dologról. Ő már akkor is csodálkozott, hogy Apám elengedett. Most biztatott mondván, hogy a magyarokat Linzbe irányítják. Ott bizonyára találkozhatom majd apámmal is. Legyek türelemmel. A sors, a kegyetlen sors azonban másként döntött! Mi Linz előtt kb. 30 km-rel egy kis tanyasi Baumgarten községnél lettünk elszállásolva. A szállás egy nagy szellős pajta. Majd itt Linz védelmére fogjuk ásni az erődítést. A németek rendes katonai kosztot ígértek! Ebből persze semmi sem lett...
Most már mindenki szidja a németeket! Mindenki csak haza akar menni! És mindenki szidja a magyar tisztjeinket, akik bizony csak önmagukkal törődnek! Megismertem őket!
A sok keserűség mellett azonban el kell mondanom, hogy a táj, amin végigmeneteltünk, csodálatosan szép volt! Sokáig a Duna mentén haladtunk. Majd két oldalt az Alpok fenyővel borított hatalmas hegyei, csodálatos fenyőillat! Kissé távolabb a havas bércek fehérlettek. Elszórtan színes alpesi kirándulóházak, turistaházak, szállodák.

UTUNK 1945. április 3-10-ig

Felss - Dürnstein - Sarminkstein - Perm - Baumgarten

BAUMGARTEN, 1945. április 16.

Itt ülök kint a fenyőfák között a hatalmas fenyőerdőben. Kellemes fenyőillat, a szellő zizegteti a leveleket. Olyan, mint valami erdei muzsika. Minden dombon fenyves, rajta egy-egy paraszt-kúriával. Mi is egy ilyen gazdag parasztnál lakunk, a tanyáján. 2 szakasznyi legénység és 2 tiszt. A tisztek a házban, mi a pajtában. A gazda nagyon gazdag! Az istállók tele tehénnel, az ólak disznóval! A nagy gazdasági udvarban rengeteg csirke kapirgál.
Még ennyi kosztot sehol sem tudtam vásárolni, mint itt. Kaptunk ugyanis néhány Márka zsoldot, meg a már előbb említett kereskedelmi tevékenységemből is volt Márkám. Vettem 10 kg krumplit, minden este fél liter tejet. Minden este tejben főzök krumplit, vagy a krumplihoz sütök vagy főzök egy-egy tojást.
Most leírom, hogy tegnap micsoda lakodalmi kajám volt: reggeli egy kulacs tejeskávé egy kis szelet kenyérrel plusz egy csajka estéről meghagyott tejben habart tört krumpli.
Ebéd: tésztaleves, krumpli, zaftos hús. Vacsora: zupa, sajt, fél csajka tejben habart főtt, tört krumpli, 3 tojásból rántotta. Amit vacsorára főzök krumplit, elfelezem, és így jut reggelire is. Persze ez csak egyszer volt így, de mostanában, ha mással nem, de főtt krumplival jóllakom. Előbb ugyanis két teljes héten át éheztem. A települések üzleteiben csak céklát lehetett kapni, itt a tanyán azonban értékesíthető a Márka. Meglett a haszna, hogy még előbb - ahogy arról Naplócskámban be is számoltam - a főhadnagy úrnak jártam csencselni. Ebből maradt nekem is pénzem, amivel végre itt a tanyán lehetett vásárolni.
Egyébként most itt a sorsom is könnyebb, mert raj pk. helyettes vagyok, és ha az őrvezető úr nincs itt, én ellenőrzöm a munkát. Hogy mi a munka? Kiképzéssel vegyes géppuskafészek-ásás. Hogy minek? Talán csak Szilágyi főhadnagy úr tudja, aki kemény rendet tart. Ő bent lakik a házban, a rossz nyelvek szerint a 40 év körüli német gazdaasszonnyal, akinek a férje ugyancsak a fronton van. Jó ember! Azt vigasztalja, minket pedig keményen gyötör.
Délután nem kell kivonulni! Parancshirdetést tart a főhadnagy úr, mondja a szakaszvezető úr. A szakaszokat négyszögben felállítják, középen egy furcsa faalkotmányt húztak. A főhadnagy úr parancsot hirdet! Elmondja, hogy a krumpliveremből lopás történt, mert a katonák feltörték az ajtót és krumplit vittek el. Szerencsére az egyik katonát sikerült elfogni, aki most megbűnhődik a tettéért. Ekkor a tettest kikísérik az összeácsolt fakereszthez, a kezeit hátrakötik, őt pedig a kezénél fogva felhúzzák a fára úgy, hogy a lába nem éri a földet! Megismerem, hogy a másik szakaszból egy gyöngyösi diák. Negyedik éves, a mg-i középiskolába jár, mondja a Legény Jóska, hogy az ő osztálytársa.
Nekünk nézni kell a kínlódását! Egy idő múlva keservesen kiabál, könyörög, de a főhadnagy úr nem engedi kioldani. Elfehéredik, elájulni látszik. Erre a fhdgy úr leengedteti, vízzel fellocsolják, és ismét felhúzzák! Ilyet még nem láttam! Gombóc van a torkomban, sírni tudnék! Hát ilyenek a magyar tisztek? Hát ilyen a magyar hadsereg szabályzata? Amikor ismét rosszul lesz, újból felmossák, de a megítélt fél órát már nem kell kitöltenie, a jóságos tiszt úr megkegyelmez! Egy negyedéves orvostanhallgató - ő a század orvosa - "megvizsgálja", és úgy találja: "egészség-romlást nem szenvedett". Az eset lelki katasztrófát okozott bennem, de úgy láttam, a tarsaimban is. Sosem hittem volna, hogy van ember, aki ilyet végrehajtat.
Nem merek erről többet írni, mert ha a drága naplócskám netán avatatlan kézbe kerül, még én is odajuthatok.


2010. február 23., kedd

Egy levente naplója 13.

(Az eredeti napló szó szerinti közlésével bepillantást nyerhetünk - egy 17 éves levente-fiú átélt története útján - a háború végső szakaszában Németországba hurcolt levente-ifjúság mindennapjaiba, gyötrelmeibe, kilátástalanságba és végül a Szovjet paradicsomba irányításába! És mindezt valóságosan és nem az utókor szájíze szerint, kozmetikázva.)

1945. április 6, 7, 8...

Most már leírom kéjutazásom élményeit a "végcélig". Az egész talpam az utunk célállomásáig 2-5 pengő nagyságú hólyagokkal volt borítva. Eddig még nem tudtam, hogy mi a szenvedés! Most ezután megtudtam! Még szinte eltörpült az a mérhetetlen fáradtság a tantaluszi kínok mellett. Összeszorítottam a fogam és csak menni tovább! Menni cél nélkül a semmibe...
És hogy mi volt az étkezés? Reggel 6 órakor zupa! És hogy mi a zupa? Korpaleves! Ezzel lemenni átlag 35-38 kilométert. Este a megérkezéskor ismét leves volt a menü. Kölesleves. Otthon ilyet nem szoktunk enni! Persze azt senki sem hinné el, hogy ezzel egyszerűen élni lehet, nemhogy egész nap menetelni. Hatalmas burgonya és kukoricatáblák mellett visz el az utunk. A kukorica górékban, a krumpli vermelve. Innen vételezzük... katonamódra! Krumplit nem lehet nyersen enni, ezt berakjuk a kenyérzsákba. A kukoricát azonban lerágjuk a csőről! Ahogy írom, szóról szóra! Úgy, mint a disznó! Mégsem úgy, mert mi a torzsát nem esszük meg. Legalábbis egyelőre.
Az út a Duna mentén vezet. A Dunán siklanak az uszályok. Magyarok! Oldalukon felírás: Tisza, Csallóköz, Etele stb. A Tisza nevű uszály kikötött. Itt megáll a csapatunk pihenőre. Körbebámuljuk. Hisztek a csodában? Hát az történt! A Tisza uszály egyik tisztje Ambrus Endre, aki felettünk járt néhány évvel a hatvani gimnáziumban! Amint megismerjük egymást, Farók Jancsival együtt felhív a hajóra, és hozat nekünk ebédet. Babfőzelék fasírozottal! Asztalnál! Isteni élvezettel fogyasztjuk, és kenyeret kapunk hozzá! Amennyi csak kell! Ambrus Endre elegáns tengerésztiszti egyenruhában, mi pedig szakadtan, rongyosan, fáradtan, éhesen... Bizonyára szép emlék lesz majd egyszer, ha megérjük! De mégérjük ugyan? Hej, Istenem, mit kellett megérnem életem ilyen korai szakaszában...
A németek egy szem kenyeret sem adnak! Foglyok vagyunk! Esténként Isten szabad ege alatt krumplit főzünk! Mint az oláh cigányok! De még annál is rosszabb, mert só és zsír nélkül! Különben maghalnánk - és ez szóról szóra igaz - az ÉHSÉGTŐL! Hogy pedig változatos legyen a menü, hol főzzük, hol meg sütjük fő táplálékunkat, a krumplit! Persze a krumplit is úgy szerezzük be a földekről! Illegálisan! De itt már ki tudja, hogy mi is az illegális!
Egy olasz csapat előz meg bennünket! Ezek már nem is alakulatban jönnek, hanem csak úgy csordában. Szedik a csigát és azt főzik. Ezt az utálatos csúszómászót. Eleinte undorodtam tőle, de mikor látom, hogy az olaszok milyen jóízűen fogyasztják, én is keresek és megfőzöm krumplival! Nagyon utálatosnak találtam, de jól beettem a csigás krumpliból! Megfőzve már nem is rossz és nagyszerűen laktat! Kár, hogy nem tudtuk megsózni!
Tegnap is, ma is délután 2 órakor indultunk el, és másnap délután 4 óráig meneteltünk. Általában éjfél után volt 3 órás pihenő. Talán a légitámadások miatt? Így szól a parancs. Az éjszakai pihenő - rövid alvás - kint volt a szabad földön! Az utóbbi időben állandóan esik az eső! Tegnap is meg ma is szakadó esőben volt az alvás-pihenő! Alattunk csupa sár, felettünk zuhog a hideg eső. Köpenyemet a fejemre húzom. Azon kopognak a jéghideg esőcseppek, mígnem átázik! Vacog a fogam, fáj a talpam és korog a gyomrom! Ugyan meddig bírom még? Egy biztos, az ellenségemnek sem kívánnám...


2010. február 22., hétfő

Egy levente naplója 12.

(Az eredeti napló szó szerinti közlésével bepillantást nyerhetünk - egy 17 éves levente-fiú átélt története útján - a háború végső szakaszában Németországba hurcolt levente-ifjúság mindennapjaiba, gyötrelmeibe, kilátástalanságba és végül a Szovjet paradicsomba irányításába! És mindezt valóságosan és nem az utókor szájíze szerint, kozmetikázva.)

.................. 1945. április 4.

Igen emlékezetes nap ez számomra. Tegnap este elindultunk Linz felé. Este 6 óra volt, hamarosan besötétedett. A menet elviselhetően indult, azonban hamarosan éreztem, hogy a bakancs kezdi nyomni a lábom. Mindinkább sántikálok. Csak így tudok továbbmenni. Fogam és öklöm összeszorítottam és ... imádkoztam, hogy az utat végig tudjam gyalogolni! Mert vagy továbbmész, vagy elpusztulsz! És a jó Isten megsegített. Sikerült végigsántikálni az utat.
Egy istállóban szállásoltak el, világmegváltás volt, amikor lerogyhattam a szalmára. Sajnos a gazda mindig odébbhajszolt azzal, hogy itt csak a helyet foglaljuk és a munkájában zavarjuk. Ahányszor fel kellett tápászkodnom, annyiszor érezhettem a világ minden kínját... Egyébként a hosszú éjszaka uátn reggel 4 órakor érkeztünk meg végállomásunkra - az istállóba. Vagy úgyis mondhatnám: szállodánkba...
Csak az egyik talpamon hat óriási vízhólyag van, a bőr pedig rojtokban körülötte. Irgalmatlanul fáj. Ha valami hozzáér a lemeztelenített bőrhöz, csillagokat látok. Ej Anyám, ha látnád, hogy milyen...

KREMS, 1945. április 5.

Talán már említettem előbb, hogy egy jóvágású, győzelemittas főhadnagy veszi át a parancsnokságot. Nos, már átvette. Amikor a sántaságomról kihallgatott, elismerte, hogy így szinte lehetetlen gyalogolni. A kocsijára nem tud felvenni, legfeljebb lehagy, de nem javasolja, mert az élet kockáztatásával jár. Próbáljak meg továbbmenni.
Így hát este 9 órakor - már az első lépéskor csillagokat látva - elindultunk. És megkezdtem az egész éjszakai menetet... Máskor már az út közepe táján szédeleg a fáradságtól a banda, mi lesz majd velem, ha a teljes kimerültséget jelentő fáradtsághoz még e szörnyű fájdalom is hozzájárul? Aki megsebesül, kocsira teszik, ez a sebesülés azonban nem számít annak. Pedig a kínja tantaluszi.
Még most sem hiszem el, hogy miként tudtam kiállni. Mikor beértünk Kremsbe, egy német kaszárnyába vittek bennünket. Itt elvették azt az ócska fegyverzetet is, amit kiképzéskor kaptunk. Mert bizony azóta fordult a kocka! A magyar csapatokat mind lefegyverzik a németek, és Linzbe irányítják. Állítólag már Bécs külvárosában dúl a harc. És miért nem adja fel a német? Csak a sok emberi kín, az anyagi veszteség és a vérzivatar folytatódik...
Az utak most már tele és tele vannak menekültekkel. Az oroszok elől menekülnek nyugat felé. Hosszú végeláthatatlan sorokban. Gyereksírás, kiabálás, autótülkölés, teljes a riadt zűrzavar! Teljes a rendetlenség!
Az egész tömeg nyugat felé tart. Nyugat felé, de valójában nem tudom miért. Hiszen Linz felé is erősen nyomul az angol. Jobb később, mint soha, most döbbenünk csak rá valójában, hogy ezt a háborút már elveszítettük!
Igaz, mi közömbösek vagyunk, hiszen nem mint fegyvertársak, nem is mint menekültek, hanem egyszerűen foglyoknak vagyunk nyilvánítva. Linzben valószínűleg gyűjtőtábor, de egyesek szerint internálótábor lesz.
A menekülő csoportokban magyarok is vannak bőven. Beszédbe elegyedek egy családdal, akik kocsival jöttek. Mikor megtudják, hogy diák vagyok, invitálnak, hogy van hely a kocsin, menjek velük, mert ide az oroszok jönnek, és jaj lesz nekünk. Egy szép diáklány is ül a kocsin. Látják, hogy sántítok, így gyalog aligha tudok továbbmenni. Én azonban kelet felé, hazafelé akarok menni.


2010. február 21., vasárnap

Egy levente naplója 11.

(Az eredeti napló szó szerinti közlésével bepillantást nyerhetünk - egy 17 éves levente-fiú átélt története útján - a háború végső szakaszában Németországba hurcolt levente-ifjúság mindennapjaiba, gyötrelmeibe, kilátástalanságba és végül a Szovjet paradicsomba irányításába! És mindezt valóságosan és nem az utókor szájíze szerint, kozmetikázva.)

Az én gondolatom is állandóan hazaszáll. Fantáziámban ott él mindig a házunk, az Édesanyám, a kis családunk. Most is érettük imádkoztam.
Tegnap parancsot kaptunk, hogy menetkészen várjunk. Elterjedt a hír, hogy megyünk haza, Magyarországra! Vagy netán bevetésre? Ilyen hevenyészett kiképzés mellett, szálfegyverrel T 34-es tankok ellen? Nevetséges! Bár itt nem sokat számít az emberélet - ha pedig magyar, még annyit sem! Óriási felelőssége a magyar vezetésnek így is, hogy ily módon potyázza el a magyar fiatalságot! De vajon ki fog ezért felelni? A legénység, ha meghallja, hogy hazafelé megyünk, bármilyen módon és veszéllyel járna is az, örömében madarat lehetne fogatni velük. Ezek az emberek még bevetésre is elmennének, csakhogy hazafelé tarthassanak...
Egyébként itt a koszt megfelelő, délelőtt fél 11 órától délután 3 óráig szinte rendszeres pontossággal légiriadó van és bombázások a végtelenségig. Ilyenkor mi kint fetrengünk az erdőben. Ilyenkor délután már nemigen van foglalkozás.

STOCKERAU TÁBOR, 1945. március 30.

Nagypéntek! Végre megtudtuk, hogy virágvasárnap óta már sokminden történt. Az oroszok elfoglalták Komáromot és Győr felé törnek előre. Pozsonynál déli, Komáromnál nyugati irányban. Valószínűleg mi is tovább megyünk nyugati irányba. Már 26-án megalakult a kiképző iskola! (Ez a hét legjobb vicce.)
Jól kezdődik, mert már kihallgatáson is voltam, és lenyomtam félórás igen kemény csuklót (talán ez megállítja az oroszokat). De visszatérve a tényekhez, őrmester úr észrevette, hogy a kályha tele van szeméttel. Kb. 2-3 hetes krumplihéj volt benne (honvédő seregünk kitűnő ellátásának bizonyítékaként). A szobaparancsnokkal együtt nyomtuk az iramot az őrmester úr legnagyobb élvezetére. De nem így a mienkre, mert így már azt is tudom, mit jelent félórás igazi csukló! A Haza védelmében! Távol a Hazától! Barátom! Úgy reszketett a lábom és fájt a karom utána, hogy az nem közönséges! De egye fene, ha ezt követeli a Haza védelme! És a végső győzelem! ???

STOCKERAU TÁBOR, 1945. március 31.

Itt ülök a hosszú légióvóárokban és jegyzetelgetek Naplócskámba. Fejünk felett szinte szünet nélkül egymást követve zúgnak el nagy robajjal a hatalmas angol vadászgépek, bombázók. Ezek is ma tudnak jönni, amikor nincs kiképzés vagy helyesebben foglalkozás. Ma mosás, tisztálkodás a program. Megyünk Linzbe arbeitolni! Ahogy Hitler és Szálasi már régóta biztatott, megkapjuk az új csodafegyvereket: ásót, csákányt és megvédjük Magyarországot az ellenségtől! Romeltakarítás a program.
Itt élesen fúj a szél, borzasztóan hideg van. Már délelőtt 1/2 11 órától itt lapulunk, és már délután 4 óra van. Most 6 kéttornyú jelenik meg felettünk. Teljes fedezés az árokban. Erre egyszercsak tatata-Bumm! egészen itt a közelünkben. És újra... és újra... Kinézek az árokból. Tőlünk nem messze, talán néhány száz méterre, ahol az usztasák vannak, hatalmas füstfelhő gomolyog. Egy olajtartályokból álló vonatot is sikerült eltalálni. De bizony több helyen is hatalmas füstfelhő gomolygott az ég felé.
Ahogy itt ülök az óvóárokban - most már mindenre elszántan - be-behúnyom a szemem, és gondolataim nem is itt járnak, hanem fantáziám csak otthon jár. Így talán elviselhetőbb itt ez a poklok pokla...


2010. február 20., szombat

Kapott leveleket

DDR 1136 BERLIN-FRIEDRICHSFELDE * AM TIERPARK 125 * TELEFON 5 20 13 01
BN 90 14 05 37 25-X-78
Dr. Radnai István
"Közös út" Mgtsz
H - 7747 Belvárdgyula

Dear Dr. Radnai:

I wish to acknowledge with many thanks the receipt of your excellent paper on the use of sedakolin in sows which is of great value also for our zoo employment. I would greatly appreciate receiving reprints of your future publications on anesthetic subjects - in exchange if you want.

Kindly add my name to your permanent mailing list.

Yours sincerely,

Dr. B. Seidel
Zoo Veterinarian


2010. február 19., péntek

Japán 6. (Az utazó)

A SOKSZÍNŰ JAPÁN IV.




Máris a drótkötélpálya kocsijában emelkedünk magasba, és elröpülünk a zúgó sistergő, füstölgő kéngőzöket okádó nyughatatlan láva-katlan felett.




Az Ovakudanit, a Nagy Melegforrások Völgyét Nagy Pokolnak is nevezik. Jól látjuk a hatalmas sziklarepedéseket, tüsszögünk a barlangokból és forrásokból feltörő tömény kénes gőztől.




Itt találkozhattunk a működő vulkánok legszemlélhetőbb nyomaival, gyönyörködhettünk azokban és félhettünk azoktól. A látvány megdöbbentően érdekes volt, és bizony bevallom, féltünk is, amikor a kötélpálya kocsija kicsit lejjebb ereszkedett, és megközelítette a dühösen fortyogó kénes gőzöket lehelő krátereket.




Kyotóban ez az a híres aranypagoda, amit 1950-ben egy megsértett elégedetlen buddhista szerzetes felgyújtott. Hihetetlen érték pusztult el. 1955-ben az eredeti mivoltában újjáépítették.




A várkastély mesés tornya




Odabent a falakon hatalmas képeken megjelenik a császárok és sógunok sokszor félelmetes világa. A japán történelem.





És egy kép az idősebb és fiatalabb generációs hölgyek utcai viseletéről: kimonóban.




Ugye, másokon is és csaknem minden kisdiákon láthatunk ilyen vízhatlan sárga sapkát. Mint mondják, ezek a feltűnő kalapocskák a közlekedési balesetek csökkentését szolgálják, de amint tapasztaltuk, igen hatásos védelem az e tájon oly gyorsan lezúduló gyakori záporesők esetén is.

Amikor ebbe az országba jöttünk, a tengeribetegség keserítette meg az utunkat, az utolsó napokban pedig Japánt is elérte a tájfun! Hogy milyen volt ez a természeti csapás? Átéltük!
Fergeteges felhőszakadással és szélviharral kezdődött. A szélvihar kegyetlenül megtépázta a könnyű faházakat. Mindent magával ragadott a hatalmas, szennyes vízáradat az utakon. Kisebb faházakat, elhullott állatokat, deszkákat, gyékényeket visz a hömpölygő koszos folyam.
Sok ember a háza tetején vészeli át a vihart, a vonatközlekedés leállt. Minket is kerülő úton autóbusz visz, hogy ne késsük le a hajójáratot: az expresszre volt jegyünk. Sok helyütt az autóbusz ajtajáig ért a víz mindent sodró piszkos csapadékfolyó. Rettegtünk, hogy a hatalmas szélvihar megdönti, netán eldönti az autónkat, a magasabb helyekről nagy sebességgel zúduló víztömeg pedig végzetes bajt is okozhat. Ilyen körülmények között, de szerencsésen elértünk a kikötőbe, ahol már várt ránk a Bajkál személyszállító hajó, hogy Nahodkába vigyen, ahonnan a transz-szibériai expresszel utaztunk Moszkvába.
Feledhetetlen élményt jelentett számunkra Japán, ez a csodálatosan szép, érdekes, természeti szépségekben gazdag, az ősi kultúráját szigorúan őrző, de mégis nagyon modern világ.




Szereztem néhány szép bélyeget hazatértem után, hogy a blogomban megörökítsem...

2010. február 18., csütörtök

Japán 5. (Az utazó)

A SOKSZÍNŰ JAPÁN III.





A kabuki színház különös élményt nyújtott. Minden szereplő férfi, és a női szerepeket is ők alakítják tökéletes élethűséggel. Az előadások hosszúak, a nézők esznek-isznak a nézőtéren, és ha olyan jelenet van, be is kiabálnak a színpadra. Számunkra nemcsak a színház volt "színház", de maga a nézőtér is nem kevésbé meglepő a maga nemében.




Sok helyen találkozhatunk az országban ilyen különálló kapuval, amit "Torii"-nak neveznek, kőből, fából vagy ritkábban bronzból készült. A jellemző építmény a sintó templomok, szentélyek bejáratát jelzi.




A vallási építmények valóságos kincsei a japán építőművészetnek. Az egyik japán módon egyszerű és szerény: ez a sintó. A másik kínai mintára tele van gazdag, nehéz faragásokkal: ez a buddhista. Egy biztos, hogy mindegyik művészi arányérzékkel illeszkedik a természeti szépségekkel teli világhoz.




Lépjünk be egy sintó szentélybe! Mielőtt azonban bejutnánk, kötelező a szájöblítés, melyre egy bódéban vízcsapok és fakanalak állnak rendelkezésre.




A vallási szertartásuk pár perces elmélyüléssel kezdődik, majd a hívők az oltárra helyezik áldozati ajándékaikat: halat, rizsbort, gyümölcsöket. Ezután könyörgés és tisztulási szertartás következik, amit a pap ősi rítus szerint végez. A sintó hit a kötelező tisztálkodások egész rendszerét írja elő.




Az ősi vallás a sintó volt, mely lényegében a természet istenítésének , az ősök és a császár nagyfokú tiszteletének primitív pogány kultusza. A háborús időkben ez volt az államvallás és 110 ezer szentély működött, bár még ma is van 90 ezer. Anyagi támogatásról az állam gondoskodik, a papok állami hivatalnokok. A lámpások ugyancsak a szentély tartozékai.




Mindenütt fehér ruhás sintoista papok adnak útbaigazítást és árusítják az imacédulákat. Könnyebb ezeket megvenni, mint elmondani a hosszú imádságokat.





A sintó vallás félistenként tiszteli a hősöket is. Íme egy hadvezér hatalmas aranyozott szobra, aki itt alussza örök álmát.




A temetőben kissé szokatlan volt számunkra, hogy a fejfák helyén felöltöztetett szobrokat találtunk, melyek előtt egy tálban élelem, majd virág volt. Ez egy buddhista temető. A buddhizmus 552-ben Koreából jutott át Japánba a tanításával együtt a lélekvándorlásról és a négy buddhista igazságról. A két vallás békésen megfér egymás mellett.


2010. február 17., szerda

Japán 4. (Az utazó)

A SOKSZÍNŰ JAPÁN II.

Utazunk tovább.



A Hikari expresszre szállunk, mely óránként 210 km-es sebességgel repít bennünket a legkisebb zaj nélkül. Egy szerelvény 12 világoskék kocsiból áll.





És milyen belülről? Kényelmes ülések, időnként teát hoznak, ha pedig késik a vonat, a jegy arányos részét visszafizetik.




Egy japán falu mellett suhanunk el. Szépen gondozott birtokok, minden talapaltnyi terület kifogástalanul meg van művelve! Szorgalom - Tisztaság - Rend. Japán módra. A parasztok ma is nagyon ragaszkodnak a földjükhöz, mint nálunk is a régebbi időben.



Kamakurába érkezünk. Naponta akár több ezer látogató is megfordul e vallási központban, és megcsodálja a nagy Buddhát, mely 13 m magas és csak a szeme 1 m, a füle pedig 2 m-es. Mi is megnézzük.




Gyönyörű tó közvetlenül a hatalmas hegység lábánál. A kékvizű Hakone kedvenc kirándulóhely. Az évszakok változása itt a leglátványosabb. De számos gyógyforrás is tör fel a mélyből a környéken, melyeket gyógyulni vágyók tömege keres fel. Hakone a hazai és külföldi turizmus paradicsoma. Vezetőnk szerint pedig ez az ország legbájosabb vidéke.




És máris vízesések egész sorában gyönyörködhetünk. Élvezem a nagyszerű látványt, hallgatom a víz andalító csobogását és kellemesen hűsítő hatását a nagy melegben.




A házastársi ragaszkodásra, annak szilárd kötelékére utal a hitvesi hűség szimbóluma, a "Married Rocks" a Futamiguara tengerpartján. Vezetőnk szerint ez is japán sajátosság.





Ne irigykedjenek tisztelt férfitársaim! Ugyanis mégsem maradtam Japánban...


2010. február 16., kedd

Japán 3. (Az utazó)

A SOKSZÍNŰ JAPÁN



Végre kikötöttünk Yokohamában. Mindenekelőtt vámvizsgálat következett, mely nagyon tüzetes és szigorú volt. Az is igaz, hogy semmi más nem érdekelte őket, mint a növényi vagy állati nyers termékek. Márminthogy ilyesmi ne kerülhessen be a tenger által izolált szigetországba. Más szóval, azt akarták kizárni, hogy valaminő növényi vagy állati betegségeket okozó kóranyag bejuthasson az országba.
Egyidejűleg valamennyien kaptunk egy kis igazoló lapot, mellyel az országban vám- és adómentesen lehetett vásárolni, természetesen ennyivel olcsóbban, mint a kiírt ár. Már éltünk is a lehetőséggel, amint a kép is bizonyítja.
Annyit még el kell mondanom, hogy 100 esztendővel ezelőtt csak néhány kis halászkunyhó állt e helyütt, hisz Japán mereven elzárkózott a külvilágtól, idegen országbeli nem tehette be a lábát a Szigetország területére.
1853-ban a tilalmat megtörve éppen ezen a helyen jelentek meg Perry admirális fekete gőzösei, az USA hadihajói, és itt kényszerítették ki azt a szerződést, mely Japán elszigeteltségét megszüntette.


Pechünk volt, mert Tokió, a 12 milliós metropolisz zuhogó esővel fogadott bennünket. Mégis mohó kíváncsisággal rohantunk le az utcára, hogy minél többet lássunk a számunkra vélhetően oly különös világváros mindennapjaiból.
Bizony a furcsa japán betűket nem tudtuk elolvasni, de az utcák többségének nincs is neve, a házaknak pedig száma, viszont mindenki névjegyén van egy kis térkép is, amely eligazításul szolgál a háza megkereséséhez.


Óriási a forgalom az utcákon. Ha ismerősök találkoznak, mélyen meghajolnak egymás felé, ily módon üdvözlik egymást. A férfiaknál a kalaplevétel, a nőknél a kesztyű lehúzása már a legnagyobb udvariasság jele. Miheztartás végett a vezetőnk elmondta, hogy Japánban a mienktől eltérő szokásuk is van. Csupán ízelítőül egy-kettő: látogatás során a cipőt le kell venni az ajtóban, mert a legnagyobb sértés cipővel lépni a szobába. Az esernyőt a nyele helyett a csúcsánál fogják. Felülről lefelé és jobbról balra írnak. Könyveik az általunk utolsónak vélt oldalon veszik kezdetüket, tehát "hátulról" kezdik olvasni. A közlekedési lámpák pedig mindig az útkereszteződések mögött villognak. A kapunál az asszony előreengedi a férjét, és mindenütt először a férfiakat szolgálják ki. És a világ minden népével ellentétben - viszont a magyarokhoz hasonlóan - a vezetéknevet helyezik előre és csak ezt követi a keresztnév.



Menjünk fel a TV-toronyba, ahonnan kitűnő kilátás nyílik a metropoliszra! A torony magassága 333 m, vagyis 6 méterrel magasabb, mint az Eiffel-torony. Pillanatok alatt felvisz bennünket a 35 személyes gyorslift a 145 m magasan levő kilátóterembe: és íme, alattunk a város.
A rendszertelenül telepített kisebb-nagyobb épületek, házacskák és impozáns felhőkarcolók városát lendületes, többszintes gyorsforgalmú utak szelik keresztül.



Bizony Tokió nagyon sokat szenvedett az idők folyamán. Többször pusztította tűzvész, földrengés, majd jött a II. világháború rettenetes pusztítása. Az 1657-es nagy tűzvész zsírként égette el a faházakat, mely során az áldozatok száma meghaladta a százezret is. Másfél évszázad után ismét pusztított a tűzvész, mely ezúttal 37 ezer emberáldozatot követelt! 1923-ban a földrengés csaknem romba döntötte a várost. A lakosság több, mint felének életét követelte, vagy éppenséggel hajléktalanná tette.



Hová is mehetnénk először Japánban, mint a világon egyedülálló, kuriózumot jelentő Gyöngy-szigetre, ahol az igazgyöngyöket tenyésztik, kezelik, osztályozzák? Itt megcsodáljuk a gyöngyhalászok, az amák ügyességét, kitartó bátorságát. Száz és száz bátor asszony, elszánt gyöngyhalász bukik le naponta a tenger mélyére, hogy felhozza a megfelelő kagylókat.





És ki őrzi ma is rendületlenül az igazgyöngyök birodalmát? Mikimoto Kokucsi, egy halász fia, aki - még a századunk elején - felfigyelt arra, hogy a kagylóba jutott apró kavics vagy homokszem körül a kagyló a váladékával csodálatosan szép gyöngyöket tud kialakítani. Kísérletezni kezdett hát az igazgyöngy mesterséges előállítására. És munkája sikerrel járt!




E bátor asszonyok, az amák maszk nélkül buknak le a tenger félhomályába, és felhozzák a megfelelő kagylókat a tenger mélyéből, miután hozzákötötték magukat a víz színén himbálódzó nagy facsöbörhöz. Felhozzák a kagylót, majd műtőkéssel és csipesszel apró korallszemet helyeznek abba. Mintegy három év kell ahhoz, hogy a kagylóban kialakuljon az igazgyöngy.


És íme a tenyésztelep, ahol 3 évig érik meg az igazgyöngy. Értéke a fényétől és a színétől függ. Évente 70 000 kg igazgyöngyöt állítanak elő. Hogy mennyi az ára? A minőségtől függ. Mutattak olyan szemet is, mely értéke a legdrágább autó árát is fölülmúlta.


2010. február 15., hétfő

Japán 2. (Az utazó)

VISZONTAGSÁGOS UTAZÁS JAPÁNBA II.

Elköltöttük az ízletes, bőséges vacsorát (bár ne tettük volna!), majd - mivelhogy nagyon kellemes volt az augusztusi este: az égen sziporkázott milliónyi csillag, körülöttünk andalítóan morajlott és oly szépen, oly megnyugtatóan taréjozott a végeláthatatlan tenger - felmentünk újdonsült barátainkkal. Ők egy velemkorú, jó kedélyű fogorvos és a neje. Letelepedtünk a fedélzeti karszékekre, és élveztük a végtelen tenger nyugtató hatását. Közben hatalmas hajónk simán siklott a végtelen óceánon.
Jókedvűen nagyokat derültünk, miközben nagyhangú, kedves kollégám a legújabb pesti viccekkel szórakoztatott mindannyiunkat. Elmondta, hogy otthon a patikus barátja rátukmált néhány doboz Daedalont az esetleges tengeri betegség esetére. Kijelentette, hogy ő aztán igazán nem érzékeny az ilyesmire, miközben szép szavakkal ecsetelte, hogy ez az enyhén hullámzó tenger éppenhogy relaxáló hatású. Nyugtató, szórakoztató, andalító! Őszinte leszek: egyetértettem vele. Jó hangulatban kívántunk egymásnak jó éjszakát és szép álmokat.
DE REGGEL JÖTT A VIHAR!
Arra ébredtem, hogy mintha kicsit himbálózna a kabinunk. És mintha egy picit szédülnék, és valahogy a gyomrom sem tökéletes. Szidtam magam, hogy este olyan jól ettem.
Felmentem hát a fedélzetre, hogy kilevegőzzem magam. Az éttermen keresztül vitt az utam, ahol láttam, hogy néhányan már reggeliznek. Valóban csak néhányan voltak a hatalmas étkezőben. Szerencsére az egyetemen I. évben, amikor jártam, orosz nyelvből is kollokválni kellett, így - amennyit kellett - tudtam oroszul beszélni. Annyit mindenképpen elmondtam a pincérnek, hogy nem egészen jó a gyomrom, a villásreggeli helyett inkább csak egy hideg tejeskávét kérnék - ha lehet. Lehetett. Hozta is mindjárt. Megittam, de nem esett jól. Nem is sokáig örülhettem neki, mert egy erőteljesebb émely után, a gyomrom a tasakomnak visszaadta a reggelenként megszokott kedvenc italomat.
Szánakozó mosollyal jött oda az ilyesmihez, úgy látszik, ugyancsak hozzászokott pincér, és mondta, hogy ilyenkor nem nagyon érdemes mást enni, mint esetleg fagylaltot. Ők már ehhez hozzászoktak, egy óra múlva lehet fagylaltot kapni, jöjjek vissza.
Már a nejemnek is fel kellett volna jönni, de sem őt, sem a barátainkat nem láttam, de a magyar csoportból mást sem.




Nagyon szánalmas helyzetben volt a feleségem! Lementem a kabinunkba, hogy megnézzem, miért nem kelt még fel. Feküdt, halálsápadtan, hidegrázástól remegve, jajgatva, sóhajtozva, hogy itt kell meghalnia... Pedig alig 14 órával ezelőtt a moszkvai kilátónál ilyen stramm fiatalasszonyként fotóztam... Panaszkodott, hogy még felülni sem tud, mert abban a pillanatban kiöklendi még azt is, ami már régen nincsen az üres gyomrában... Annyi ereje azonban még volt, hogy esküt tegyen arra, ha innen hazajut valaha, soha többé nem hagyja el hazánk szent határát - utólag hozzátette: hajóval. Miután pedig felkelésről, úgy látszik, szó sem lehetett, megnyugtattam, hogy egy óra múlva visszajövök, és hozok neki le fagylaltot, ami a pincér szerint jót tesz.
Miután pedig a szomszéd kabinból, ahol újdonsült barátaink laktak, ugyancsak hallottam keserves hangokat, bekopogtam. Az ajtó nem volt zárva, beléptem! A barátom jajgatva, a neje csendesen, de sápadtan feküdt az ágyon. Nekik is megígértem, hogy hozok fagylaltot - ha nem leszek rosszabbul - mert sajnos én sem éreztem valami jól magam, de kétségkívül jobban bírtam a kiképzést.
Ekkor kimentem a fedélzetre, hogy körülnézzek, ahol alig pár percet tudtam tartózkodni. Egymást sorjázták a hatalmas "fehér lovasok" (hullámok), a szél dühöngött. A légáramlat az arcomba vágta a felkapott vizet, a tenger dühöngött, dübörgött, a tajtékzó hatalmas hullámok nagyot csaptak a hajó oldalának, majd nagy puffanással kimúltak. Az óriási hajó pedig kissé himbálózva de rendületlenül tart előre a kijelölt cél felé. Mielőtt elsodort volna a viharos orkán, visszatakarodtam az étterembe, és állandó készenlétben tartottam a mentő tasakot.
Már mosolyogva jött elém a barátságos pincérem - igaz, nem sok dolga volt, mert alig néhány ember lézengett a hatalmas étteremben - és néhány óriási fagyit hozott poharakban. Mondta, ha kell, hoz még.
A fagyizás után mintha kicsit jobban éreztem volna magam, vittem hát egy nagy pohárral a nejemnek is. Zsonglőrként mozogtam, mert a hajó ingott, én kissé szédültem, a kabinunkhoz pedig egy szűk lépcsőn kellett lejutni. Persze egyik kezemmel fogtam a korlátot.
Sajnos a feleségem nem tudott felülni, de fekve elfogyasztotta ezt is, meg a később hozott utánpótlást is. Más a hajó megállásáig nem is ment le a torkán, de nekem sem.
Megígértem, hát hoztam le a barátaimnak ugyancsak. A kollégám annyira hálás volt, megígérte, ha a fogaimmal bárminemű baj történik, jöjjek és szeretettel viszonozza "életmentő" jótéteményemet... Hát szegény, ő is ilyen nagy bajban volt.
És eközben mit tudtam csinálni? Körülnéztem a hajó belsejében, és közben gondosan tartottam a tasakot, mely olykor-olykor egy-egy böffentés után szolgálatba került. De ez korántsem olyan kínok közepette történik, mint amikor az ember gyomorrontás után kényszerül megszabadulni a gyomrának terhelő tartalmától. Még egy filmet is megnéztem így a hajón néhány velünk utazó atyafival. A magyar csapatból sajnos senki nem volt ott.
És hogy miféle baj ez a tengeribetegség? A labirintus (belső fülben) túlingerlése, mely hányással, hányingerrel, fejfájással, szédüléssel, depresszióval, olykor hasmenéssel jár. Hát ez gyötört bennünket is. Érdekes, hogy a hajó néhány utasa nem betegedett meg. És most nem a pincérre és a tengerészekre gondolok.




A kikötő közelébe értünk. Megáll a hajónk. És ebben a pillanatban megszűnik minden baj egyszerre, hirtelenül! Olyannyira, mintha az előbb sem lett volna semmi probléma! A kishajó már megérkezett, mely bevezet bennünket a kikötőbe.


Befutunk Jokohama kikötőjébe. Sokan várják már a vizen érkezett ismerőseiket, rokonaikat, minket pedig az utazási iroda munkatársai.

2010. február 14., vasárnap

Japán 1. (Az utazó)

VISZONTAGSÁGOS UTAZÁS JAPÁNBA

1976. augusztus 29-én 3 hetes túrára indultunk repülőn-vonaton-hajón a világ egyik legérdekesebb országába, Japánba. Egy IL 14-es légcsavaros kis géppel repültünk Moszkvába, ahol rövid városnézés után vonattal folytattuk utunkat Távol-Keletre. Moszkvában tehát rövid városnézés volt.






Mindenekelőtt elmentünk a Lenin Mauzóleumba, ahol megnéztük az őrségváltást, és megcsodáltuk, hogy az üvegkoporsóban milyen élethűen konzerválni tudták a nagy forradalmárt. Mielőtt azonban bejutottunk, egy hosszú sort kellett kivárnunk, mert - mint modták - a látogatási időben szünet nélkül sorjáznak az érdeklődők, külföldiek és hazaiak egyaránt. Nagyon fegyelmezetten várakozva tisztelettől vagy éppenséggel kíváncsiságtól indíttatva.





De máris felrepít bennünket a városnéző buszunk a Kilátóhoz, ahol teljes pompájában elénk tárul a Szovjetunió fővárosa: Moszkva.




A fővárosnak jelenleg (1976) öt és félmillió lakosa van - mondja az orosz vezetőnk - és a világ legfestőibb városa! Valóban impozáns látvány madártávlatból a Kreml a régi szép templomaival.




Nagyon meleg van! A csoportból máris többen rohannak a hideg kvaszt árusító hölgyhöz, aki egy rubelért méri poharanként ezt a jellegzetes orosz nedüt, az orosz sört. Ez valóban a sörhöz hasonló, habzó ital. Darált gabonának az erjesztésével állítják elő. Savanyú, zavaros és - legalábbis számomra - nem éppen kellemes ízű ugyan, de mint tartják, nyugtató és hűsítő hatása van. Én már néhány évvel előbb, amikor Moszkvában jártam, megkóstoltam azt az orosz sört, és ezúttal - bár nagyon melegem volt - ennek az italnak az élvezetét másra hagytam.






Nekem a Vaszilij Blazsennij templom tetszett a legjobban. Ma múzeum. Az orosz építészet színes remeke. 1560-ban építtette Rettegett Iván győzelmi emlékként. Szomorú tény, hogy a cár a nagyszerű templom építőjét annak elkészülte után megvakíttatta, nehogy valahol megismételhesse nagyszerű alkotását.





Sokáig tartó vonatozás után megérkeztünk Nahodkába, a távol-keleti szovjet kikötőbe, ahol hosszú sorban várakoztak a hajók utasaikra. Hamarosan a mi hajónk is megérkezett, a Primurje nevű óceánjáró. Kíváncsian foglaltuk el a kabinjainkat, hiszen ilyen nagy hajón még nem utaztunk. A kabinban volt 2 ágy, asztal, székek, poharak stb., de egyik sem volt mozgatható: minden le volt rögzítve.
Felmentünk vacsorázni a hatalmas étterembe. Telt ház volt, finom és bőséges vacsorát kaptunk. Szép melankolikus orosz dalokat játszott a hajó zenekara. Ekkor még kicsit furcsának tartottam, hogy a pincér mindegyikünknek hozott egy kis papírtasakot - mint mondta - szükség esetére. Persze megszoktuk, hogy a repülőkön is kaptunk ilyet, így ez nem támasztott különösebb gondolatokat.