2010. február 23., kedd

Egy levente naplója 13.

(Az eredeti napló szó szerinti közlésével bepillantást nyerhetünk - egy 17 éves levente-fiú átélt története útján - a háború végső szakaszában Németországba hurcolt levente-ifjúság mindennapjaiba, gyötrelmeibe, kilátástalanságba és végül a Szovjet paradicsomba irányításába! És mindezt valóságosan és nem az utókor szájíze szerint, kozmetikázva.)

1945. április 6, 7, 8...

Most már leírom kéjutazásom élményeit a "végcélig". Az egész talpam az utunk célállomásáig 2-5 pengő nagyságú hólyagokkal volt borítva. Eddig még nem tudtam, hogy mi a szenvedés! Most ezután megtudtam! Még szinte eltörpült az a mérhetetlen fáradtság a tantaluszi kínok mellett. Összeszorítottam a fogam és csak menni tovább! Menni cél nélkül a semmibe...
És hogy mi volt az étkezés? Reggel 6 órakor zupa! És hogy mi a zupa? Korpaleves! Ezzel lemenni átlag 35-38 kilométert. Este a megérkezéskor ismét leves volt a menü. Kölesleves. Otthon ilyet nem szoktunk enni! Persze azt senki sem hinné el, hogy ezzel egyszerűen élni lehet, nemhogy egész nap menetelni. Hatalmas burgonya és kukoricatáblák mellett visz el az utunk. A kukorica górékban, a krumpli vermelve. Innen vételezzük... katonamódra! Krumplit nem lehet nyersen enni, ezt berakjuk a kenyérzsákba. A kukoricát azonban lerágjuk a csőről! Ahogy írom, szóról szóra! Úgy, mint a disznó! Mégsem úgy, mert mi a torzsát nem esszük meg. Legalábbis egyelőre.
Az út a Duna mentén vezet. A Dunán siklanak az uszályok. Magyarok! Oldalukon felírás: Tisza, Csallóköz, Etele stb. A Tisza nevű uszály kikötött. Itt megáll a csapatunk pihenőre. Körbebámuljuk. Hisztek a csodában? Hát az történt! A Tisza uszály egyik tisztje Ambrus Endre, aki felettünk járt néhány évvel a hatvani gimnáziumban! Amint megismerjük egymást, Farók Jancsival együtt felhív a hajóra, és hozat nekünk ebédet. Babfőzelék fasírozottal! Asztalnál! Isteni élvezettel fogyasztjuk, és kenyeret kapunk hozzá! Amennyi csak kell! Ambrus Endre elegáns tengerésztiszti egyenruhában, mi pedig szakadtan, rongyosan, fáradtan, éhesen... Bizonyára szép emlék lesz majd egyszer, ha megérjük! De mégérjük ugyan? Hej, Istenem, mit kellett megérnem életem ilyen korai szakaszában...
A németek egy szem kenyeret sem adnak! Foglyok vagyunk! Esténként Isten szabad ege alatt krumplit főzünk! Mint az oláh cigányok! De még annál is rosszabb, mert só és zsír nélkül! Különben maghalnánk - és ez szóról szóra igaz - az ÉHSÉGTŐL! Hogy pedig változatos legyen a menü, hol főzzük, hol meg sütjük fő táplálékunkat, a krumplit! Persze a krumplit is úgy szerezzük be a földekről! Illegálisan! De itt már ki tudja, hogy mi is az illegális!
Egy olasz csapat előz meg bennünket! Ezek már nem is alakulatban jönnek, hanem csak úgy csordában. Szedik a csigát és azt főzik. Ezt az utálatos csúszómászót. Eleinte undorodtam tőle, de mikor látom, hogy az olaszok milyen jóízűen fogyasztják, én is keresek és megfőzöm krumplival! Nagyon utálatosnak találtam, de jól beettem a csigás krumpliból! Megfőzve már nem is rossz és nagyszerűen laktat! Kár, hogy nem tudtuk megsózni!
Tegnap is, ma is délután 2 órakor indultunk el, és másnap délután 4 óráig meneteltünk. Általában éjfél után volt 3 órás pihenő. Talán a légitámadások miatt? Így szól a parancs. Az éjszakai pihenő - rövid alvás - kint volt a szabad földön! Az utóbbi időben állandóan esik az eső! Tegnap is meg ma is szakadó esőben volt az alvás-pihenő! Alattunk csupa sár, felettünk zuhog a hideg eső. Köpenyemet a fejemre húzom. Azon kopognak a jéghideg esőcseppek, mígnem átázik! Vacog a fogam, fáj a talpam és korog a gyomrom! Ugyan meddig bírom még? Egy biztos, az ellenségemnek sem kívánnám...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése