London 7.

EGY HÉTVÉGE LONDONBAN

(1982. Karácsony előtt)

Oxford 

Oxford felé, Anglia középső része felé haladunk, mely az ország gazdaságának egyik fő forrása, jelentős iparvidék. A csaknem 200 ezer lakosú Oxford nemcsak egyeteméről és kollégiumairól híres, de autógyártásáról is. Szász alapítású város, és megmosolyogjuk nevének magyarra fordított jelentését, ami ökörgázlót jelent. Valamikor ugyanis itt egy gázló volt a folyón. A város nagyon fontos szerepet játszott a szigetország történelmében, és - ma már ki hinné, hogy - házainak többsége a norman hódítás és a gyakori dán támadások következtében nem egyszer romokban hevert. Sok turista keresi fel, de a Shakespeare-rajongók és -tisztelők sokasága is a városon keresztül jut a nagy költő szülővárosába, az ide 60 kilométerre fekvő Stratfortba.

Az egyetemi városban vagyunk: ódon házak, templomok és mind több kollégium váltják egymást. A város egyeteme nemcsak nagyon híres, de nagyon régi is! Már a VIII. században működött, és 1214-ben a pápa is elismerte. Megismerjük a kollégiumok valóban régi de a tudományokat illetően nagyon is modern világát. Az egyetemi templom 1300 körül épült, dekoratív stílusú tornyáról híres. A gyönyörű templom főépülete már 500 esztendős.

Oxford ódon hangulatát idézi a Corfax torony, amit még III. Edward építtetett az 1300-as években, és csak mementóként, műemlékként maradt meg, amikor a környéket városrendezési okokból átépítették.

Érdekes épületek ezek a kollégiumok! Tornyaikkal olyanok, mintha valaminő templomsor volna, bár igaz, hogy mindegyiknek van külön kápolnája is. A kollégium kapuja zárva van, idegeneknek tilos a bemenet. 1525 óta a toronyban este 9 óra 5 perckor megszólal a nagyharang, 101-et kongat, és az utolsó ütésre bezáródik a kollégium kapuja. Bementünk a Corpus Christi kollégium udvarára, ahol a falon különleges napórát találtunk öröknaptárral.

Ma az épületekben szigorú tanulás folyik, külön tudorok foglalkoznak az egyetemistákkal. Ezek a kollégiumok adták az egykori Brit Birodalom, de a mai Anglia vezető értelmiségét is. Körülnéztünk az egyik kolidzsban, bekukkantottunk az egyszerű ebédlőbe és a kápolnába is. Valamikor vidámabb élet folyt itt. Akkortájt az uralkodó osztály gazdag ifjai jöttek Oxfordba tanulni, hogy az uralkodó réteghez tartozhassanak később is, írja Robert Sencourt, Oxford egykori diákja. A diákoknak cselédjeik is voltak, akik mindenben kiszolgálták őket, sőt a város üzleteiben is nagy alázattal és udvariassággal szolgálták ki a hallgatókat, hisz belőlük éltek a kereskedők is. A puritán ebédlőasztalok láttán nem is hinnénk, hogy annak idején egy-egy ünnepi vacsorán ragyogott az asztal a fényes ezüsttől és egyenruhás inasok és lakájok hordták fel sorban a fogásokat, és ömlött a jó portói bor. Reggel 6 órakor az inas ébresztett, de 7-kor ismét megjelent a tálcával és a reggelivel. A kaput azonban este a már említett 9 óra 5 perckor bezárták, és egyedüli közlekedési lehetőség a kerítésen való átmászás maradt a kimaradóknak.

A kollégiumok díszes épületei még a régiek, de e régi szép diákéletnek befellegzett. A kollégium, melyben bent jártunk, másfél millió könyvből álló kövtárral rendelkezett. A Sheldonian Színházban (amit 1669-ben átadtak az egyetemnek) minden év júniusában felolvassák a diákok díjnyertes tanulmányaikat és költeményeiket, itt történik a tiszteletbeli fokozatok átadása is.

Ki hinné, hogy itt, a magasabb szellemiség fellegvárában égettek meg 1555-ben három reformátort, hogy 300 év után díszes emlékművet építsenek számukra. A High Street az ódon hangulatú, fenséges és mégis kedves város főutcája, ahol évszázados és jellegzetes stílusban épült öreg házak és a modern árukkal tömött régi üzletek sorjáznak. A bobby itt is ugyanúgy viselkedik, mint Londonban, pedig most már csendes a diákváros, bár annak idején a XIII-XIV. században szinte rendszeresek voltak az összecsapások a diákok és a helyi lakosok között... Még sok látni- és mesélnivaló volna, de tovább utazunk Stratfordba, Shakespeare városába!