India I/6

MIT LÁTTAM INDIÁBAN?

Malabar Hill

Előkelő nyaralók között sétáltunk fel a Malabar Hillre, ahol keselyűk hadát pillanthattuk meg a faágak tetején. Itt vannak a hallgatás tornyai, ahol a párszik halottait temetik e dögevő állatok! A holttestet felviszik a toronyba, ott leveszik róla a leplet, és csak az arcot hagyják befedve egy kendővel. És ebben a pillanatban megmozdulnak a körül levő fák ágai, az ágakon nyugtalankodó keselyűk, melyek az előkészítő művelet alatt nyugtalanul fészkelődnek. Egyszerre röppennek fel ekkor, mintha jelezné nekik valaki, hogy kezdhetik a temetést, mely nekik bőséges lakoma.

Egyszerre csapnak le a tetemre elborítva a feje búbjától a lába hegyéig. Most nem visítanak, csak a csőrük koppanása hallatszik, ha csontra talál - és a szárnyak suhogása! A szemlélő előtt mindössze nyüzsgő, kapkodó, vájkáló és szárnymozgató fekete tömeg látszik. Kampós csőrükkel még a koponyacsont varratait is szétnyitják, hogy az agyvelőcsemegét elfogyasszák. Egy óra leforgása alatt olyan tisztára rágják a csontvázat, mintha a boncolóterem kazánjából került volna ki. Ezután visszarepülnek a keselyűk a helyükre, és tele gyomorral várakoznak az újabb halotti torra.

Kerékpáron viszi a halott kisgyermeket az égetőhelyre egy atyafi. Mélyen megrendülünk.

 

Ugyan hogyan temetkeznek a hinduk? Elégetik a halottaikat. Fahasábokat látunk összerakva a temetkezési helyen. Fehér gyolcsba csavarva hozzák a tetemet. És hogyan történik a temetés? A máglyát, melyre az élettelen testet teszik, a halott legidősebb fia gyújtja meg, majd a hozzátartozók körülülik, és csendesen beszélgetnek. Itt nincs jajveszékelés, sírás, hisznek a lélekvándorlásban, meggyőződésük, hogy csak a halott porhüvelye távozik el. A roppant száraz fa már 2-3 perc múlva lobogó lánggal, erős füstöt árasztva ég. Sajnos nem volt szabad fényképezni, bár több halottégetést is megnézhettünk. Erős gyomor kell annak a furcsa illatnak az elviseléséhez, amit a füst, az égő szantálfa illata, meg az égő emberi test húsának a szaga árasztott. 1830-ig sok özvegy önkéntelsen lépett a férjét elégető máglyára, ezt a szokást azonban az angolok igen szigorú rendszabályokkal megtiltották. A hinduk azt tartják, hogy a lélek kiröppen, átmegy valamely állatba vagy újszülöttbe, és ebben az új mezben folytatja az életét, az itt maradt eddigi hüvelye pedig felesleges, tehát el kell égetni.

Egy szent embert, szathut láthatunk. Az indiai aszkéták nagy csoportja, mely tisztalelkű személyt jelent. Tökéletes igénytelenség, a mindnről lemondás jellemzi őket. Ruhájuk egyszerű fehér lepel, jelképük a bambuszbot, jellemzőjük az otthontalanság. Mindenütt nyitott ajtó várja őket, nagy tisztelettel fogadják, étellel-itallal kínálják, majd ő áldást oszt és továbbmegy. Senkitől nem kér semmit, és csak azt fogadja el, amit önként adnak.

Ott pihen le, ahol éppen eléri az éj sötétje. Vagyonát, családját elhagyta. Azt gondolhatnánk, hogy e szegény társadalomban ez nem is olyan nagy tett! Pedig sok gazdag ember is van a szathuk között. Egy maharadzsa az egyik vadászaton vemhes sutát lőtt, amit baknak nézett. Amikor eléhozták, és látta, hogy kioltotta egy ártatlan őzmagzat életét, arca átszellemült és már haza sem tért. Elvonult az erdőbe és szathuvá vált. Indiában kb. 8 millióra tehető a számuk.

A szent helyek bokraira, fáira ráaggatott sok-sok különböző színű szalag azoknak az asszonyoknak a fohásza, akik gyermeket szeretnének, de az istenek ezideig még nem hallgatták meg a kérésüket.