LÁTOGASSUNK EL A KISEBB KÍNÁBA, TAJVANRA!
Meglátogatunk egy buddhista szentélyt
A papok itt is várják a hívőket, hogy a pálcikákból, planétákból stb. megfelelő honoráriumért elmondják jövendöléseiket. Mindezek ugyanúgy történnek, ahogy a hongkongi templomokról leírtakban olvashattuk.
A szentély látogatása előtt találkoztunk egy zenélő halottszállító autósorral. A feldíszített, felvirágozott autóból, mely a halottat szállította, erre a célra készült emlék-papírpénzeket dobáltak ki. Amíg körülnézünk a szentélyben elmondom, hogy miként tájékoztatott bennünket a kínai vezetőnk az itteni temetkezési szokásokról.
Bárhol is hal meg valaki, haza kell vinni, hogy a hozzátartozók elbúcsúzhassanak tőle. A halott a koporsóba fektetve 3 hétig a lakásban van. És mi történik, ha kicsiny az otthon? Egyszerűen kiteszik a folyosóra. Csak 3 hetes búcsúztatás után történik a halott elégetése. Régen még szigorúbb szabályokat kellett betartani, mert tilos volt a halottat a kapun át kivinni. Mit lehetett hát tenni? Bambuszból építettek egy hatalmas állványt, mely az ablakhoz csatlakozott. Ily módon a koporsó meg az egész gyászoló közönség is az ablakon át jutott le ezen a veszedelmes, csúszós lejtőn az utcára. Az utcaszélen a gyászolók különböző olyan tárgyakat szorongatva álldogáltak, melyekre az elhalálozottnak a másvilágig tartó hosszú út folyamán szüksége lehetett (tükör, ékszer, olvasnivaló).
A rögtönzött lejáró lábánál állt a zenekar. A trombiták, tam-tamok, dobok, harangok és az összes zeneszerszám abban a pillanatban zendített rá a legerősebb hangra, amikor a koporsó megjelent az ablakban. És mi szükség volt e fülsiketítő lármára? Elriasztani a démonokat és gonosz, rossz szellemeket. Odalent rikítóan tarka szekrénybe helyezték a koporsót és megindult a temetési menet. Hogy ebből manapság mennyi valósul meg, azt nem említették.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése