Mongólia II

UTAZÁS MONGÓLIÁBA

Úton Belső-Mongólia felé

Nagy izgalommal vártuk a továbbutazást Belső-Mongólia felé, hogy meglátogassunk néhány jurta-települést, megismerjük az állattenyésztők életét.

Az ulanbatori műút nem sokáig tartott, hamarosan csak a hidak meg a villany- és távíró-póznák jelezték, hogy merre is van az út. A hatalmas sztyeppe kísérte autónkat mindkét oldalról és a zöldellő, füves, kissé hullámos, végtelen mező.

Az egyhangú tájból hatalmas, kopár sziklák bukkantak elő. Amikor egy-egy rövid pihenőre kiszálltunk, megcsapott a tavaszi sztyeppe virágainak erős illata. A távolban a dombhajlatok között hol néhány kecske, hol legelésző tevék tűntek elő.

A dombok soha meg nem unható változatossága mellett (ahogy a tájat pásztázzuk) egyre inkább észreveszi az ember, hogy maga a határtalan puszta is percről percre változik - mindez pedig benne ül valami hatalmas, végtelen távlatban, amit a körülmagasló távoli hegyek képesek csak valamelyest lezárni messze, messze...

Először a taxiállomást értük el. Ha csak néhány jurtával is találkoztunk, mindenütt megtalálható volt pár kipányvázott és indulásra bármikor kész, felnyergelt ló. Bár egyik-másik jurta mellett már motorkerékpárt is láttam, mint a modernebb és gyorsabb de semmi esetre sem biztonságosabb közlekedési lehetőség reprezentánsát.

Az első vándorfalu, amit érintettünk mindössze elenyésző számú jurtából és több deszkákból hevenyészve összetákolt, bódészerű épületből állt.  Három család lakott itt, akik több, mint ezer állatot legeltettek, gondoztak. Rokoncsaládok, így jól megférgtek egymás mellett. Amikor a legelő már nem ad elegendő táplálékot az állataiknak, egyszerűen továbbállnak, mindig jobb legelőjű helyre vándorolnak.

A jurtában a családtagok laknak, de tél idején külön helyet szorítanak az újszülött és szopós állatoknak is, vagy éppenséggel egy másik jurtában helyezik el ezeket. Ugyancsak a fából összetákolt építmények is az állatok védelmét szolgálják. Jakfogattal gyűjtik össze a kifejt tejet. Nagyon szerettük volna belülről is megnézni ezt az igazi nomád jurtát, de a lakóik nem voltak túlságosan vendégszeretők. Az asszony, aki a jurta mellett egy bográcsban főzte az ebédet, közeledésünkre beszaladt a sátorba, úgyszintén a gyerekek is. Azután mongolné résre húzta a bejárat függönyét, és onnan figyelte (talán várta is) távozásunkat. Úgy látszik, azt sem bánta, ha megég a bográcsban az étele, mert bizony addig nem bújt elő, amíg nem nem látta biztosan, hogy távozunk.

Utunk során mind hatalmasabb sziklatömbök, dombok, majd egész sziklahegyek tűnnek elő. Minden domborulatnak, hajlatnak, sziklának más és más az alakja, színe. A látszólag mozdulatlan vidék mégsem tűnik halottnak. Hol egy asszony bukkan fel a láthatáron (természetesen lóháton az ölében a kisgyermekével), hol elszabadult lovak vágtatnak, nyomukat porfelhő burkolja. Egy-egy kiscsikó esetlenül botladozik utánuk.

Egy sziklahegynél megállunk. Odabent egy barlang van, amelybe a vállalkozóbb kedvű turisták (naná, hogy mi is!) bemásztak. Komoly akrobatamutatvány volt a be- és kijutás. Amíg a szikla megmászásával bajlódunk, elmondom, hogy 10 ezer lakosra 20 orvos és 97 kórházi ágy jut. A hatalmas állatállomány sok állatovost is igényelne, de a kis jurtafalvakban inkább csak orvosi és állatorvosi felcsereket tudnak hívni.

Meg kellett állni ezen a különböző színű, tarka-barka virágokkal kolorált réten. A bódító illat, a tiszta, magaslati levegő, a kék ég, a szikrázó és e nagy magasságban mégis nagyszerűen elviselhető napsütés és a lépten-nyomon található havasi gyopár csodálatos élményt nyújtott. Melyik úton menjünk tovább? Vezetőnk nem habozott és mint mondta, még sohasem tévedett el. És elmeséli közben, hogy mennyivel könnyebb volt a tájékozódás évszázadokkal ezelőtt, amikor Dzsingisz kán kiépítette a Mongol Birodalomban a postaház-rendszert. Az utak mentén minden huszonötödik mérföldnél egy postaállomást létesített. Elrendelte, hogy az állomások mindegyikén szép és tágas épület álljon a küldöncök rendelkezésére, ahol díszes szobákban kitűnő selyemből készült, finom ágyakat találjanak és minden szükségessel el kell látni őket.

A nagy kán megparancsolta, hogy a postaházak közt minden három mérföldön egy kis erőd álljon körülbelül 40 házzal körülvéve, melyekben a császár kengyelfutói laknak. Ezeknek a futároknak mindegyike széles övet viselt teletüzdelve csengettyűkkel, és amíg az egyik állomástól a másikig 3 mérföldet futottak, messzire lehetett hallani a csengésüket. Minden postaállomáson írnok is volt, aki feljegyezte a hírnökök érkezését és indulását. Lovashírnökök vitték a gyorspostát! Dzsingisz kán nem csupán nagyszerű hadvezér volt, de kitűnő szervező is.