Mongólia III

UTAZÁS MONGÓLIÁBA

Két éjszakát mi is jurtában töltöttünk 

Jól látszik a jurta-városrész. Sok itt lakó részére felajánlották az összkomfortos lakást a városban. Voltak, akik be is költöztek, majd hamarosan visszatértek sátraikba. Az ulanbatori jurták apró telepei nem nyomortelepek, a lóbőrsátrakba bevezették a villanyt, szól a rádió, sőt én még TV-antennát is láttam egyik-másik jurta felett. Meg kell mondani, hogy a kőépületek legnagyobb ellensége a metsző, néha viharos északi szél. Az ajtókat nemez fedi és a réseket lécek takarják be. Az ablakok itt nem nyithatók ki, csak egy kis tábla mozgatható, és azon áramlik be vajmi kevés levegő.

Két éjszakát mi is jurtában töltöttünk a végtelen mongol pusztán. A sátor közepén egy fadobogón állt a kályha, amelybe jól befűtöttek, mert az éjszaka nagyon hideg volt. A berendezés bútorgyári volt: heverőkön aludtunk. Amikor besötétedett és meggyújtottuk a viharlámpát, nyugodtan sétáltak a nomád hajlékban a szelíd mongóliai patkányok - nem éppen nagy örömünkre!

Egy jurtában két házaspárt szállásoltak el. Ma már iszonyúan restellem, hogy nagyon illetlenül üldögéltem és feküdtem a jurtában, de akkor még nem ismertük az előírásokat, ahogy azt utóbb a mongol atyafiak elmesélték.

Szívesebben laktam volna abban a néhány házban, amit a mongol hatóságok építettek itt a jurtában lakó honpolgáraik részére, de azok ez idő tájt már lakhatatlanok voltak. A berendezésüket, az ajtókat és ablakokat elégették, azzal fűtöttek a padlós szoba közepén. Egy rossz bográcsot itt is hagytak a hajdani lakók, no meg szerteszét dobálva a sok birkacsontot, egy-két juhkoponyát. Az állatorvostanhallgatók bizonyára megörültek volna e nagy halmaz, nagyszerűen macerált csontkollekciónak. Gondolom, hogy a kormányzat egyhamar nem fog e helyütt áldozni ilyen épületekre.

Ismét egy jurtatáborhoz értünk, és ezúttal nagyobb szerencsénk volt, mert meghívást kaptunk egy teára és egy kis beszélgetésre, amiből sok olyan dolgot megtudtunk, amiről a hivatalos kísérőnk nem beszélt. Sajnos egy kis probléma is akadt, mert megkínált teával a (képen látható) mongol háziasszony. Egy jókora darab kínai préselt teából letört egy részt, majd tejben megfőzte, miután egy famozsárban összezúzta. Kevés juhfaggyút tett bele, kissé megsózta és kedvesen megkínált bennünket. A kínok kínját álltam ki, amíg megittam a facsészéből! Azt már előbb olvastam, hogy a teázás szertartás. Ha csak egy percre is megállsz egy sátornál és beinvitálnak, meg kell innod a teát, mert ha enélkül távozol, halálosan megsérted a házigazdát! Az olyan ember pedig, aki nem kínálja meg teával a vendéget, nem is megy emberszámba. A bajt fokozta, hogy a teát megsózták! Még az volt a szerencse (ha volt is ebben valami jó), hogy kortyokban erőszakoltam le ezt a szörnyű nedűt, mert egyébként utána töltötték volna, ne legyen üres az ibrik, a kitöltött italt pedig nem illik otthagyni. Sóvárogva néztem egy kannában fekete teát is, amit vízben főztek, nem juhfaggyút, hanem kevés vajat tettek bele, de hát errefelé azt csak maguk isszák, a vendéget kizárólag fehér teával illik megkínálni. Közben a bográcsban elkészült a feketeleves. Úgy készül, hogy amikor forr a víz, bedobják az üstbe az apróra vágott, jó zsíros juhhús darabokat, majd vadhagyma kerül bele, és ha megfőtt, hozzátesznek metélt tésztát. Jóízűen ettem belőle, ha hiszik, ha nem.

Hogy milyen volt belülről a sátor? Nem mertem fényképezni, mert odabent nem illendő. Megpróbálom leltárszerűen leírni. A sátor közepét egy nagy tűzhely foglalte el. Bent ágyak, ládák, az ágyak előtt székek és egy elfüggönyözött polc. A bejárattal szemben egy nagyobb ládán Buddha-szobrok. Az ágyakon gyapjútakarók és állatbőrök. Mint elmondották, itt is több család él együtt, valamennyien rokonok. Főként juhokat, szarvasmarhákat és kecskéket legeltetnek. A hatalmas, több száz kilométeres határban széjjelszórva vándorolnak ezek a pásztorcsaládok. Vadászterületük egy szumunt alkot - egy-egy mongol megye nagyobb, mint Magyarország. De vajon hogyan küzdötték le az analfabétizmust ilyen körülmények között? Hogyan járnak a gyerekek iskolába? Minden szumun-központban van 7 osztályos, néhol már tízosztályos általános iskola, esetleg középiskola is. Az internátus egy vagy több nagy sátor, és ősztől tavaszig itt laknak a messzebbről jött gyerekek. A közelebbiek naponta járnak otthonról iskolába - természetesen lóháton.

És aki megbetegszik, hogyan jut orvoshoz? Ahogy végignézek a határtalan pusztaságon el sem tudom képzelni, hogyan lehet itt orvost elérni vagy éppenséggel a beteget megtalálni. Ha valaki megbetegszik, halljuk a választ, egy családtag lóra kap és elmegy a járási központba a felcserért, bár már több helyen orvos is van. Ha kórházra van szükség, táviratoznak a megyeszékhelyre mentőautóért, ha még sürgősebb a dolog, rendelkezésre állnak kis repülőgépek, melyek a hatalmas pusztán könnyen leszállnak és elszállítják a beteget. A sátrak és az állatok védelmére robosztus kutyákat tartanak, így főként éjszaka óvatosan kell megközelíteni a települést. Mi történik a halottakkal? A láma vallás szerint feltétlenül szükség van a temetési szertartásnál is a lámák közreműködésére, mert a magasabb szellemek és a halandók közötti lelki közlekedést tisztán és kizárólag csak a lámák útján lehet elérni, és az ő mediációjuk mellőzhetetlen. Amikor meghal valaki, kis halotti sátrat készítenek neki, és három napig senki sem léphet a sátorba. A temetési szertartás előtt megjelennek a meghívottak és az ismerősök - mindenki a legszebb ruhájában. Leülnek valamennyien a halotti sátor elé, és kezdetben mormolva, aztán mind hangosabban felhangzik az ima: "om, om...", megcsörren a láma emberbőr-dobja, és felsikolt az embercsont-furulya. A holttestet a nyergére teszik, és megindul a menet a városok környékén a halálvölgy felé, a temetésre váró kutyák gyülekezőhelyétől néhány 100 méterre. Itt a kíséret megáll, és csak a halottvivő kocsi megy egy fegyveres kísérővel a temetkezési helyig, amit az eddig idehozott halottak fehér csontjai jeleznek. A többi már az ebek dolga. A pusztán elhalálozott esetében a láma dönti el, merre szállítsák a tetemet.

Ha már bejártuk egy részét ennek a sztyeppevilágnak, érdekelt bennünket, hogy milyen vadon élő állatok tanyáznak errefelé. A mi egerünkhoz hasonló, csak világosabb szőrű kisállat az ogoton. Villámgyorsan fut és pillanatok alatt eltűnik a föld alatti fészkében. A tarvag vagy tarbagán egy kiskutya nagyságú állat, a mormota fajtájához tartozik. Igen óvatos élőlény, ha megriasztják, cikkcakk alakban fut a lyukhoz, amit az apró földhányás jelez. Szívesen vadásszák a mongolok, mert a prémje értékes, húsát pedig szeretik. Gyakori errefelé a barnásvöröses, lompos farkú sivatagi róka. Menekülő antilopcsordát pedig magunk is láttunk. Nem ritka a daru, a túzok sőt a fogoly sem. Az elhullott állatokat a dögkeselyűk takarítják el.

A kort nagyon is tiszteletben tartják errefelé! Az idősebbeket guajnak vagy bagsinak szólítják. Az előbbi a mi úr, az utóbbi pedig a mester megszólításnak felel meg. A legmagasabb beosztású vezető is kiteszi a guajt, ha egy idős pásztorral beszél, s ha nagy a korkülönbség, az nyugodtan letegezi őt. Errefelé is előbb a férfiakat kínálják, előbb őket szolgálják ki, és csak ezután következnek a szebbik nem képviselői.  Arra már vigyáztunk, hogy a sátorból kilépve ne érintsük a küszöböt, de csak később éreztünk lelkiismeret-furdalást, hogy vajon a többi szabályt megtartottuk-e. A kés hegyét sohasem szabad a házigazda felé fordítani. A hölgyek csak a sátor jobb, a férfiak a bal oldalán foglalhatnak helyet. Leüléskor, amikor a szőnyegre telepszünk, a talpunk nem látszhat. És így tovább.