Tanzánia VI/6b

SZAFARITÚRA TANZÁNIÁBAN

Amíg körülnézünk a városban, szót kell ejtenünk a rabszolgákról

Utunkat a Rendőrkapitányság kazamatáiban kezdjük, ahol sajnos nem volt szabad fényképezni. Idehurcolták messzi vidékről a rabszolgákat, és egy föld alatti folyosón innen hajtották a tengerpartra, ahol elnyelte őket a hajók gyomra.

Ablaktalan, zord, sötét helyiségek álltak egymás mellett sorjában hatalmas vasveretes ajtókkal. Lent a mezítelen fekete lábak által keményre döngölt földpadozat, oldalt penészes falak, bent dohos, nyomott levegő. Egy szűk folyosón bekötött szemmel, egyesével terelték be a nyakukon és lábukon egymáshoz bilincselt szerencsétlen rabszolgákat a zsúfolásig telt kamrákba.

Csak a kamrában szabadultak meg átmenetileg a szemkendőtől és a nehéz nyakbilincsektől. Köröskörül a cellák, középen egy nyitott faépítmény, ahol a könnyű levest főzték a szerencsétleneknek. Egy hatalmas vasajtó nyílt a sötét föld alatti alagútba, mely egészen a tengerpartig vezetett.

A kíméletlen embervásár 1441-ben indult. Úgy kezdődött, hogy 1441-ben Nuno Tristao hajóskapitány mindenki által megcsodált, fekete bőrű, göndörhajú lényeket tett partra Liszabonban. Furcsa egzotikumoknak, értelmes, nagy majmoknak tartották őket, akiket munkára lehet majd használni. Az első szállítmányt hamarosan több is követte. Tristao 3 év múltán már 265 négerrel érkezett a városba.

És mennyibe került egy rabszolga? 1446-ban Szenegálban egy lóért 25 rabszolgát adtak, Kongóban pedig egy kutyáért 22 rabszolgát is hajóra tudtak rakni.

De hogyan lehetett rabszolgára szert tenni? Kétféle módon. Néhány mindenre elszánt fehér fegyveres, amikor csendesen pihent a néger falu, nesztelenül megközelítette az alvók kunyhóit, majd felgyújtotta azokat. Az égő kalyibákból hanyatt-homlok menekültek a lakói. Sírás, jajgatás, üvöltés és puskaropogás közepette fogdosták össze az embereket. Elegánsabb módszer volt, amikor a rabszolgakereskedők - főként arabok - a néger királytól vagy törzsfőnöktől vásároltak rabszolgát. Ők vagy a saját népüket, vagy a szomszédos törzsek ellen viselt háborúban ejtett foglyokat adták el üveggyöngyökért, késekért, tükörért, csecsebecsékért.

Ezek a mostohasorsúak kifejezetten erre a célra épült rabszállító hajók mélyére kerültek. hogy ne tudjanak szökni, bilincsben ettek, aludtak, sőt még a szükségüket is ily módon végezték. A hodály bűzében, szennyében, a hiányos táplálás és vízellátás mellett a szállítmánynak csupán 1/5-e vagy 1/10-e jutott célhoz. Nemcsak a halottakat, de a legyengült és beteg rabokat is embertelenül a tengerbe vetették. És mit szólt mindehhez az egyház? Néhány nagytekintélyű főpap kinyilatkoztatta, hogy a négerek nem emberek, következésképpen a rabszolgavadászat, nem embertelenség, nem bűn...

Már sok szó esett az arab emberkereskedőkről és a kíméletlen rabszolgavadászatokról... - de hogyan kerültek ide az arabok? A XIV. században ők uralták a kelet-afrikai partvidéket, de később visszahúzódtak Zanzibárba. Csodálatos fürdőik, temetőjük és palotáik maradványai ma is láthatók. Az igazhitű polgárok Allah nevében a legrafináltabb és leggonoszabb rabszolgavadászok lettek. De a jelenség folytatódott szörnyű és minden szennyes fantáziát fölülmúló ocsmány módon.

A spanyol és portugál király megszimatolva a rabszolga-kereskedelemben rejlő hihetetlen hasznot, királyi monopóliummá nyilvánította a tevékenységet, majd - hogy kezük mégse csepegjen a vértől - álnok módon kiadták jó pénzért "alvállalkozóknak" a piszkos munkát. A portugál király 200 ezer aranyért 5 évre adta bérbe egy Gomes nevű kereskedőnek a rabszolga-felvásárlás jogát, V. Károly spanyol király pedig (aki a kereszténység védelmezőjeként tetszelgett) La Bresa, németalföldi üzletembernek adta el 5000 rabszolga felvásárlásánaki jogát.

Szerény becslések szerint is 3 és fél millió rabszolgát indítottak útnak az Újvilág felé, ahol a hatalmas gyapot- és dohányültetvényeken nagy szükség volt az ingyen munkaerőre. Erre ugyanis az őslakó indiánok nem voltak alkalmasak: nem bírták a rabszolgamunkát és tömegesen elhaláloztak. 

A háremhölgyek fürdőjében elmondták, hogy a keleti népek Isten parancsának tartották a gyakori kézmosást és a fürdőzést. Az arabok tökélyre vitték a mosakodás gyönyörét. A szép hölgyek itt is szagos fürdőket vettek, illatozó virágokból készítették a vizet, a szellőzés pedig a jó fürdő alapvető követelménye volt. Még ma is krisztálytiszta vizet meríthettünk abból a kútból, forrásból, amit fél évezrede vínyerő helyként használtak az itt élő arabok.