Indonézia III/2

 INDONÉZIÁBAN JÁRTUNK 1980-BAN

Növénykultúra, kertkultúra

Ellátogattunk a bogori botanikus kertbe. Itt székelt a holland főkormányzó is. A botanikus kertben összegyűjtötték a trópusi és szubtrópusi flóra minden képviselőjét. A hőmérséklet nagyon kellemes, nincs forróság, a csapadék pedig kétszeres!

Másfél évszázaddal ezelőtt létesítették mintegy 200 holdon ezt a csodálatos szépségű botanikus kertet. Ezrével tanyáznak itt a fák tetején a repülőkutyák. Fura látványt nyújt, amint ezek a dinnyenagyságú állatok tömegesen himbálóznak a fák ágain, hogy gyümölcsszüretre induljanak megtölteni a hasukat.

Milliónyi orchideát látunk. Némely fajta csak 2-3, mások pedig 10 év múlva hozza az első termést. Hatalmas bambuszfák mellett megyünk el. Az óriási, magasba szökkenő bambuszok sima, sárga törzsét szinte tenyérrel átérem. Sok-sok használati tárgyat, még poharakat is készítenek bambuszból (hoztunk emlékbe mi is). Katonás rendben sorakoznak az olajfák, vaskos törzsüket, mint a halakét, pikkelyek borítják.

A gumifák és erdők nagyon sok valutát hoznak az országnak. Míg az olajpálma életkora 30-40 esztendő, a gumifa akár 65 éven át is rendszeresen fejhető. Az első 5 év meddő, majd 4 naponként egyszer vágják őket, aztán 3 napig pihentetik... (Mi pedig folytatjuk utunkat.)

Csak asszonyok szüretelik a teát, akik a 33°C-os hőségben ugyancsak jól fel vannak öltözve. Lábaikon gumicsizma, kezükön kesztyű. Előbbi ruhadarab a kígyóktól, utóbbi pedig a cserje szúrásától véd.

Meglepően barátságosak voltak, amikor látták, hogy fotózzuk őket: megálltak baksis nélkül fényképezkedni, ami errefelé nem szokás.

Annyira lebilincselt bennünket a különleges munka, egzotikus viselet, hogy nehezen tudtunk búcsút venni a kedves szüretelőktől.

Lépten-nyomon látható fa és legolcsóbb gyümölcs a banán. A banánfa már 8 hónapos korban néhány füzért terem, később pedig ontja a termését.

Krumpliszüret. Meglepetten láttuk, hogy ennek a szigetvilágnak a népe milyen nagy szorgalommal állandóan serénykedik. A legnagyobb forróságban is fáradhatatlanul dolgoznak a földeken, de nem egy helyen tapasztaltuk, hogy még a trópusi zápor sem zavarta őket a munkában.

Az országban sok dohányt termesztenek, fontos exportcikk. Szárítása egyszerűbb, mint nálunk, nem kell levelenként függesztve felaggatni, így is megszárad a nagy hőségben.

Egy vízzel elárasztott rizsföldet látunk, mely megmunkálására a tehetősebb gazdák bivalyokat is igénybe vesznek. Egy új rendelet előírja, hogy 2 hektárnál több rizsföld nem lehet senki tulajdonában. A művelés kis parcellákban történik.

Szépen gondozottak a rizsföldek. Egyik helyen még zöld a termés, a másikon már palántáznak, ismét másutt pedig aratnak ugyanabban az időben. Igaz, hogy mindenkinek csak két hektárja lehet, de sokan vannak, akik nem maguk dolgoznak rajta, hanem bérbe adják. Ilyenkor a termés 2/5-e a tulajdonosé.

Valamikor a földterület jelentős része ültetvényi birtok volt, ezer és ezer holdon bérmunkások dolgoztak. Ma ebből a 2 hektárból meg lehet élni. A földek felosztása csak a közelmúltban történt meg.

Azt is figyelembe kell venni, hogy esztendőnként kétszer vagy akár három ízben is aratnak. Egész esztendőn át forrón süt a nap és a párás nedves levegő csak úgy húzza elő a növényt, a kalászt a földből.

Indonézia népeinek mintegy 70 százaléka, 60-70 millió ember földműveléssel foglalkozik. A 3000 szigeten hozzávetőleg 45 ezer faluban élnek. Egyik legjelentősebb táplálékuk és jövedelmi forrásuk a rizs.

A kis parcellákon nemcsak a család, de sok-sok munkáskéz végzi a termés betakarítását. Az aratást kalákában végzik: összesegítenek és így haladnak parcelláról parcellára.